„Mit kezdjünk az életünkkel, ha fáj?” – teszi fel a kérdést Vályi Nagy Ervin a naplójában. A fájdalom nem annyira az életrajzi és magánjellegű dolgokra utal – nála másról van szó: egy olyan ember magányáról, aki semmilyen értékkel, feladattal vagy céllal nem tud azonosulni. Aki egész életében „ Az ajtón kívül” marad.
A kérdés: akart-e valaha is belépni az ajtón? Valóban „hozzátartozni” egy olyan csoporthoz, amelynek meghatározható profilja, tiszteletreméltó meggyőződése és keresztyén életmódja van? A válasz egyértelműen: nem. Vályi Nagy Ervint, a teológust az ilyen típusú azonosulás képtelensége jellemzi. Ennek okai részben életrajzában rejlenek. De semmi sem lenne tévesebb, mint teológiai-emberi útját pszichologizáló értelmezéssel rövidre zárni. Nála a véletlenszerű vagy kényszerű események az élethosszig tartó tanulmányaival és azok reflexióival egy szerves, többé már nem szétbontható egységgé nőttek össze. Ezt az egységet – beleértve az abból fakadó magány fájdalmát is – saját sorsaként értelmezte és fogadta el. Tízéves korában kadétiskolába iratták be, hogy édesapja nyomdokaiba lépve tiszt legyen – noha apja már 35 évesen nyugdíjba vonult, és csak verseket írt… A katonaiskolában nyolc éven át idegennek érezte magát. A durvaságot és a kiképzést csak úgy tudta elviselni, hogy a humán tudományok felé fordult, és amennyire csak lehetett, tovább képezte magát. Húsz évesen, frissen kinevezett hadnagyként még a háború utolsó fél évére az alakulatát kivitték a frontra. Útközben néhány füzetet lopva, ceruzával filozófiai-teológiai értekezésekkel írt tele, hogy képes legyen elviselni a barbárságot. Ezalatt a kényszerű, fél éves menetelés alatt gyakorlatilag egyetlen tényt sem jegyzett le; a háború rettenete közepette egy másik, spirituális valóságba kapaszkodott.
Talán összesen tizenkét nap volt az életében, amikor elillant az idegenség érzése: 1956 őszén, a Magyar Forradalom idején, amelyben aktívan részt vett. A Csurgói Forradalmi Bizottság tagjává választották. A Bizottság a lehetségessé vált demokratikus változást békésen igyekezett végrehajtani. Csurgón ez példásan sikerült is. Majd jött a katasztrófa, amely élete alapvető élménye maradt: az elképzelhetetlen, a lehetetlen lehetségessé vált: a terror évei folytatódtak.
Már korábban is meg volt győződve arról, hogy a történelmi fordulatokat és eseményeket nem szabad Isten döntéseként hirdetni. A kommunista Magyarországon hivatalosan hirdetett „szolgálat teológiája” ezt világossá tette számára. Ez a meggyőződés azonban 1956 után teológiai gondolkodásának alapmotívumává vált: minden olyan kísérlet, amely Istent magyarázati mintaként akarja felhasználni a történelmi eseményekre, a világ menetére, a saját világnézetére vagy meggyőződésére, téves és hazug. Ezt a vitatémát, amely szenvedélyévé vált, a különböző szellemi áramlatok alapján vizsgálja: Hogyan deformálódott a teológia történetében a magát Krisztusban kijelentő Isten, mint a történelem Ura, isteni történelemmé? (Vö. a könyv első tanulmányával: „Isten vagy a történelem” 1955-ből.)
Kutatásainak eredménye a negatív teológia közelébe vezeti. Az általa vizsgált korszakok eseményeire adott teológiai válaszok és magyarázatok közül egyik sem képvisel számára elfogadható álláspontot. Mivel ugyanis amint azok válaszokká és magyarázatokká válnak, megmerevednek és igényt tartanak az igazságra. A kereszténység történetének két fő teológiai áramlata – az emberi élet, a világ felé fordulás, vagy a világtól való elfordulás – minden korszakban arra törekszik, hogy álláspontját az egyetlen lehetséges magatartásként abszolutizálja. Ezzel azonban elvéti annak valódi lényegét, amit a kereszténység jelenthet. Mind a gnosztikusok, mind az apologéták (számára ezek a világtól való elfordulás és a világ felé fordulás két paradigmája) ugyan saját szempontjukból és a megadott helyzetre adott reakcióként magyarázhatók és teljesen érthetőek – de a keresztény élet eredeti értelméhez kevés közük van. Vályi Nagy Ervin azonban nem hivatásos kritikus, nem elvi ellenző. „Via negativa”-ja a teológiai meggyőződések az igazsággal való egybehangolására és a keresztény hit ideologizálására vonatkozik. Minden teológiai irányzattal és azok ellenirányzataival kapcsolatban szkeptikus is, meg nem is: személyes hite tiltja meg neki az egyértelműséget. Ha ugyanis teológusként képtelenek vagyunk fenntartások nélkül azonosulni egyetlen humán tudományos vagy teológiai állásponttal sem, ha egy ország polgáraként nem tudunk egyértelműen igent mondani egyetlen politikai irányzatra sem, akkor az ajtó előtt, kívül maradunk – és már akkor sem lépünk be, ha hívnak minket.
Még 1989-et, a politikai fordulat évét sem tudta fenntartások nélkül üdvözölni. Nem fogadta el a hirtelen lehetővé vált győztes pozíciót, amelyet egykori ellenzékiként kaphatott volna. A „tornyában” maradt, nem vállalt többé tisztséget, hanem tovább olvasott és írta feljegyzéseit. De nem keseredett meg. Bizonyára segítettek neki azok a barátok, akik rendszeresen látogatták vagy hívták. De leginkább az segített neki, hogy a gyakran fájdalmas magányt nem végzetként, hanem sorsként fogta fel.
Belső célja az volt, hogy teológiai szempontból is elhelyezze és feldolgozza az idegenség élményét. Az irányt egy közvetítési kísérletben találta meg: az jelenhez való életigenlő ragaszkodás és a jelenlegi viszonyok elutasítása között. Célja nem azok harmonizálása volt, hanem a feszültség elviselése: a maradás. Képtelen lett volna kutatgatni a teológiai vagy emberi menekülés lehetőségeit. Az illúziók mindig is idegenek voltak számára. Az utópiákkal szemben gyanakvó volt, nem annyira azért, mert elterelték a figyelmet a valóságról, hanem azért, mert gyakorlati megvalósításra törekedtek. Ezt tartotta a legnagyobb veszélynek. Semmiféle toleranciát nem tanúsított azokkal a teológiákkal szemben, amelyek Isten országát maguk akarták megvalósítani a földön. De – úgy gondolta – ha létezik messiási megváltás, akkor annak itt és most kell megtörténnie!
Az, hogy betegségek gyötörték – amelyekről nagyon nem szívesen beszélt –, és leginkább budapesti kétszobás lakásában kellett tartózkodnia, nem tette érzéketlenné. Képes volt folyamatosan tanulni: emberi, teológiai és politikai téren egyaránt. Megőrizte eleven, csipkelődő humorát; még saját testi fájdalmaitól is képes volt belső távolságot tartani. Neki is voltak életét meghatározó példái. Az egyik a francia ellenállás, a Résistance foglyainak története volt. 1945-ben találtak egy cellát, ahol a foglyok egy nagy „R” betűt véstek mélyen a cellafalba: évekig új és új embereknek kellett dolgozniuk rajta, csupán a körmükkel, röviddel kivégzésük előtt.
Az egyik kedvenc idézete szeretett írójától, Albert Camustól származott: „Mes frères, il faut être celui qui reste”: „Testvéreim, annak kell lennünk, aki marad!”
Vályi-Nagy Ágnes
A németül megjelent kötet: Geschichtserfahrung und die Suche nach Gott. Die Geschichtstheoloogie Ervin Vályi Nagys, Kohlhammer Verlag 2000 előszavának fordítása