Heinrich Ott előszava[1]
Megkésve jelenik meg századunk kiemelkedő teológusának, Vályi Nagy Ervinnek válogatott tanulmánykötete. Sokat váratott magára ez a hang, amely most végre az olvasók szélesebb köreit is elérheti.
Hazájában Vályi Nagy Ervin évtizedeken keresztül olyan körülmények között élt és dolgozott, amelyek a teológiai gondolkodás szabadságát lépten-nyomon akadályozták. A hivatalos fórumok a teológiai és politikai konformistákat szólaltatták meg, miközben az önálló gondolkodót agyonhallgatták vagy megvonták tőle a szólás jogát. Egyházi elöljárói hosszú időn át nem engedélyezték, hogy nyugatra utazhassék, sőt a külföldi publikálás lehetőségétől is eltiltották. Számára talán 1965 volt a „fordulat éve”: szívinfarktusát követő betegszabadsága alatt a Bázeli Teológiai Fakultás meghívására végre kiutazhatott, s rövid itt-tartózkodásának ideje alatt, meglehetősen kalandos körülmények között, ledoktorált. A fakultás ugyanis biztos érzékkel felismerte teológiai jelenőségét, s adminisztratív akadályok nélkül, kivételes gyorsasággal, ad personam engedélyezte doktori disszertációjának megvédését. Emlékszem, milyen elégtételt jelentett számomra, amikor a bázeli fakultás akkori dékánjaként személyesen gratulálhattam a magyar egyházi elöljáróknak dr. Vályi Nagy Ervin akadémiai sikeréhez. Nekik, akik a teológia új doktorát oly kitartóan akarták hallgatásra kényszeríteni, nem maradt más választásuk, mint hogy jó képet vágjanak mindehhez.
E kimagasló gondolkodó és teológus viszonylagos szólásszabadsága – utólag nézve – erre az eseményre vezethető vissza.
Vályi Nagy Ervin először a Magyarországi Református Egyház Felekezettudományi Intézetének lett kutató professzora. Lépésről lépésre tágult a tér, amelyben megszólalhatott, s melyben teológiai és lelkigondozói szava halló fülekre talált: nyugaton tanulmányokat publikált, sőt egy-egy külföldi előadásra is engedélyt kapott. Otthon is nőttek a lehetőségei: előbb szóban taníthatott — 1980-tól a Budapesti Teológiai Akadémia szisztematika tanszékének lett professzora —, majd hébe-hóba Magyarországon is megjelent tőle egy-egy írás. E kötetben közreadott tanulmányok és előadások — melyeknek nagy része eredetileg németül íródott — tanúskodnak ezeknek az éveknek kettős irányultságáról.
Vályi Nagy Ervin azonban a változó időkben is mindig az maradt, aki volt: az evangélium tisztaságának és teljességének, az Ige szabadságának 
ami következésképpen mindig az emberi szó szabadságát is jelenti — csöndes és magányos harcosa. A tisztességesség és a keresztyén beszéd értelmi-egzisztenciális hitelességének elkötelezettje, aki korának kultúrája iránti határtalan nyitottsága és fogékonysága mellett is jobban bízott az egyetlen Ügy, az Isten Igéjének erejében, mint minden más emberi szóban, mint a saját emberi szavában.
Kapcsolatunk jellemző vonása volt. hogy annak idején éppen ő hívta fel a figyelmemet az idős teológus generáció (Barth, Bultmann, Tillich stb.) nagy 
ismeretlenjére: Paul Schützre (1891-1985). aki később atyai barátom és teológiai tanítómesterem lett. Vályi Nagy Ervinhez hasonlóan Schütz is idegenkedett a nagy és népszerűségre számító rendszer-konstrukcióktól. Neki is más számított: a keresztyén ember helytállása az adott történelmi helyzetben és türelme. amelyet Schütz — mint alkotó és a jövőnek helyet adó magatartást — különösen fontos keresztyén erénynek tartott. Vályi Nagy Ervin és Paul Schütz lelki rokonságát személyes teológiai sorsukban éppen úgy látom, mint teológiai gondolkodásuk legbelső jellegében.
Vályi Nagy Ervin nemcsak keresztyén teológus, legalábbis nem a szó szúk szakmai értelmében, hanem éppen azt testesíti meg, amit ma a keresztyén teológusoktól elvárhatunk: a hatalmas ismeretanyagot magába szívó és feldolgozó szakember egyben kora társadalmának és kultúrájának kompetens gondolkodója, aki érzékenyen reagál a tudat változásainak fő irányaira. Dialóguspartnerei, gondolkodásának inspirálói nemcsak a teológusok és nemcsak a keresztyén tradíció, hanem a történelem „szeizmográfjai” is: költők, írók. a társadalom analitikusai.
Belső száműzetésének éveiben Vályi Nagy’ Ervin arról a keresztyén egzisztenciáról adott kortársainak és barátainak tanúbizonyságot. amely kritikus távolságot tart az úgynevezett tények világával szemben, ugyanakkor szolidaritást vállal azokkal, akik kénytelenek ezek között a tények között élni. Helytállása számos ismerőjének, különösen a fiatalabbaknak, példaképpé vált: erősítette őket és kitartásra biztatta azokat, akik a kilátástalannak tűnő időkben tisztességben akartak megállni.
Vályi Nagy Ervin mindig is politikai dimenziókban gondolkozott. Politikus lénye azonban nem a hatalmi vagy pártpolitikai harcokban jut kifejezésre, hanem abban a magatartásban, amely érzékenyen reagál a változó időkre. Lényétől ugyanolyan idegen a pártoskodás, mint a címszavak szajkózása vagy a népszerűségre törekvő leegyszerűsítések, amelyeket a keresztyén gondolkodásból is jól ismerünk. Ebből ered mind a kompromisszumoktól, mind az öncélúan polarizáló elméletektől való idegenkedése. Tanulmányaiban számos példát találunk erre; a szerző tudatosítja bennünk az évszázadokon keresztül rögzült teológiai kifejezések értelmét és a bennük rejlő félreértési lehetőségeket: sem „Isten mindenhatósága” — melyet a sztoikus kozmológia inspirált és a keresztyén teokozmológia tett klasszikus kifejezéssé —, sem „Isten erőtlensége”, hatalomtól megfosztottsága vagy gyengesége 
amely „egy aktivista, pusztán humánus győzelmi program hatóereje” lett, zászlójára tűzvén a „Most már épp itt az ideje, hogy tegyünk valamit Istenért” jelszót (D. Sölle) — nem fejezik ki a valóság árnyalt sokrétűségét és Jézus Krisztus valóságának mindent átható egyértelműségét. Az alternatíva nem Isten mindenhatóságába vagy a gyengeségébe vetett hit, de nem is a klasszikus megváltás-krisztológia vagy a modern messianisztikus teopolitika bensőségesség vagy aktivizmus[2]. A címszavak hamis alternatívákhoz vezetnek, mert ideológiába merevítik az élő Isten valóságát.
Személyes és teológiai barátságunk hosszú évtizedeiben számomra Vályi Nagy Ervin az árnyalt teológiai gondolkodás, a nyájszellemtől való idegenkedés és az önálló, megbízható ítéletalkotás példaképe maradt. Ezekben az átmeneti időkben, melyekben a frontok már nem olyan zártak és egyértelműek, mint korábban, nagy segítségünkre lesz az a gondolkodó. aki sémák helyett új összefüggéseket láttat meg – nem a modernkedés, hanem az autentikusan élt élet nevében.
Basel, 1993, Húsvét hetében
Heinrich Ott