Curriculum és teológia

Beszélgetések Vályi Nagy Ervinnel*

* A majdnem hatórás interjú több részletben készült, 1992 tavaszától őszéig. A kérdezők Vályi Nagy Ervin barátai, volt tanítványai: Balog Zoltán és Bogárdi Szabó István, valamint leánya: Vályi-Nagy Ágnes. Jegyzetek: Balog Zoltán.

– Hogyan kezdtél el teológiával foglalkozni?

– Lehet, hogy ami előtte volt, az a magyarázat. Ha nem is kauzálisan magyaráz, de fölmutat valamit a háttérből. Ami előtte volt, abban a tényeken túl talán az a lényeges, hogy egyedül voltam, mint egyetlen gyerek, aztán pedig a katonaiskolában, a Ludovikán is: idegen voltam abban a környezetben, ellentétben azzal, ami körülvett. A katonaiskolában legalább nem voltam egyedül, hanem az osztályon belül egy kisebb csoporttal együtt. Valami buta felsőbbséggel szemben alakult ki a szolidaritásunk. De ezen túl semmi nem irányított a teológiához. Nem tartoztam semmiféle közösséghez. A katonaiskolában a vallástanártól kaptam tradicionális vallásos nevelést. Leginkább talán néhány katolikus gyereknek valamiféle katolikus mozgalomból nyert indíttatása befolyásolt. Ok például elkezdtek Bibliát olvasni. Az én Bibliaolvasásom is ilyen hatásra kezdődött, de érdeklődésem inkább irodalmi, filozófiai volt. Még akkor sem tudtam volna semmi külső hatásra hivatkozni, amikor a Teológiára mentem.
1946 januárjában jelentkeztem Pápára. Gondolati síkon. Denkerfahrung-ként volt már valamilyen istenélményem. Ebbe belejátszott a háború végjátéka is, amiben részt vettem, az a néhány szituáció, amikor életről vagy halálról volt szó. Az oroszok betörésekor Makó-Földeák körzetébe voltunk kirendelve. A csapattal a Tisza védővonalát tartottuk, és csak az utolsó pillanatban jött a telefon, hogy elmehetünk.

1944 őszén tisztté avattak minket. Én egy nagyváradi lovasezredhez kerültem. Szilveszter éjszakáján útnak indítottak Ausztria felé. Félig eszméletlen voltam egy foghúzás után a morfiumtól. Valamikor január végén St. Pöltenből indítottak útnak Rostockba. Egész keskeny sáv volt az angolok és az oroszok között, és mindenki fejveszetten menekült nyugatra, az idősebb tisztek is, úgy, hogy végül is én lettem a rangidős tiszt a magam húsz évével. Egy fiatal, oroszul tudó munkácsi zászlós volt a parlamenterünk Bevártuk az oroszokat és jelentkeztünk. Május elseje előestéje volt, a győzelem küszöbén, így aznap jócskán beivott az egész társaság, és nagyon testvéreknek tekintettek bennünket. Azt mondták, hogy jól van, mehettek haza. Kerek egy hónapig vasúti helyreállításon dolgoztunk, aztán elindultunk haza. Mi voltunk az egyetlen alakulat, amelyik zárt egységként hazajöhetett. Útközben koncentrációs táborból kiszabadult zsidó lányok is csatlakoztak hozzánk, szemben velünk pedig jöttek a magyar hadifogoly-szállítmányok. Július elején érkeztünk haza. Egy régi ismerősöm vagy barátom, Tóth Pista (aki akkor már őrnagy volt vagy alezredes, mert Tartsayval részt vett a katonai ellenállásban) hívott magához arra az időre, amíg tájékozódom. Ő volt akkor a pesti katonai körzet vezérkari főnöke. A segédtisztje lettem. A katonapolitikai osztályhoz osztott be, ahol az ő emberei is helyet kaptak. A Magyar Közösséghez tartoztak, és ők próbálták tartani Pálfyval szemben a magyar vonalat. Novemberben aztán azt mondta Tóth Pista, hogy itt nem jól alakulnak a dolgok. Akkor hazamentem anyámékhoz, majd másfél hónapos gondolkozás után jelentkeztem a pápai Teológiára. Erről nehezen tudnék számot adni, hogy miért éppen oda. Egészen támasz nélkül, kívülről jövő inspiráció nélkül. Nem akartam lelkész lenni, csak teológiát tanulni. Volt egy romantikus elképzelésem: megvolt a tanya, hozzá még egy kis föld, gondoltam, majd én oda elmegyek „parasztkodni”, esténként aztán beülök a szobámba és olvasok.

Pápán meglehetősen furcsa madárként fogadtak. Nem volt más ruhám, mint a rangjelzés nélküli katonaöltözet meg egy szép lovaglócsizma, mert azt még az avatásnál kaptunk. Ezek a meglehetősen provinciális teológiai tanárok, meg a hallgatók is nagyot néztek, de aztán látva, hogy valamit tudok produkálni, hamarosan feloldódtak. Legkülönösebb a Trócsányi Dezső bácsival való kapcsolatom volt; szemérmes ember lévén az Aranysárkány tanárfigurájára emlékeztetett. Megkedvelt, és tőle kaptam Barth Römerbriefjét^[1] meg a Sein und Zeit-et (Heidegger), hogy olvassam, olvassuk együtt. Soha nem kollokváltam nála, hanem ki-kimentünk az Öreghegyre és sétáltunk, beszélgettünk. Talán ő volt az egyetlen, akivel közelebbi kapcsolatba kerültem. Nem valamit tanultam tőle, hanem inkább emberi magatartást, tudományos alaposságot. Meg olyan szép volt, ahogy abban az Isten háta mögötti, lepusztult városban tényleg a legutolsó fázisig követte a nagy szellemi áramlatokat, sőt még a kisebbeket is.
Pápán fél év alatt kellett a görögöt, hébert megtanulnom, latinból pedig pótérettségit tettem. Kiéhezett voltam, és az agyam spongyaként szívta magába, amit lehetett. Trócsányi Dezső még szanszkritot is nézegetett velem. Szépek voltak ezek az együttlétek.
Az a remény vezetett oda, hogy többet megtudok abból, ami engem foglalkoztat.

– Megtaláltad, amit kerestél, vagy legalább valamiféle utat, ami arra vezet?

– Nem tudom megfogalmazni, hogy mit kerestem. Azt hiszem, ezt a keresés-megtalálást Augustinus óta úgy érthetjük, hogy az ember nem kereste volna, ha már nem tudott volna róla valamiképpen. Megtalálni mindmáig nem találtam meg, hanem keresem, vagy ha megtaláltam, akkor tovább keresem. A megtalálás a teológiában soha nem lehet definitív. „Megyünk amíg élünk” (Ady).
47 őszéig maradtam Pápán, utána indultam ki Strassbourgba. Akkor kezdődött az ökumené^[2] kelet-európai aktivitása. és megpályáztam egy ösztöndíjat. Három évre meghosszabbított ösztöndíjat kaptam, de 48-ban hazajöttem nyári szabadságra, mit sem tudván arról, hogy itthon mi van, és nem mehettem vissza. Franciául már a kimenetelem előtt tudtam valamit.
Az egyetemen volt egy tanárom. Roger Mehl, aki még most is él és aktív. Filozófiát és etikát tanított: elfogadta, hogy nála doktoráljak. Aztán az lett belőle. hogy itthon maradtam és lementem Csurgóra, mert ott volt egy üres segédlelkészi hely.

– Mikor kezdtél el alaposabban az Újszövetséggel foglalkozni?

– Sokkal később, már Lellén. A biblikum felé nekem a lökést G. von Rad „Ószövetségi teológiá”-ja^[3] adta. Strassbourgban főként Kierkegaard-ral és az egzisztencialistákkal foglalkoztam. Nagy hatással volt rám Camus felfedezése. aki számomra teológusként is jelentős volt. Főként a Pestis meg a Sziszüfosz mítosza.

– Nagy hideg zuhany volt, hogy el kellett menni egy vidéki gyülekezetbe?

– Ezt magam vállaltam, városban nem is tudtam volna maradni. Hozzátartozott a romantikus vidéknosztalgiámhoz. Különben minden ismeretlen volt. Például életem első református temetésén akkor vettem részt, amikor én temettem. Azt hiszem, református istentiszteleten sem voltam teológus korom előtt. Bár engem reformátusnak kereszteltek, anyámék családja evangélikus volt, és Kemenesalján, a gyülekezetben, ahova jártam, masszív evangélikus tradíció élt.
Csurgón mesebeli szegénységben éltünk. Fölajánlottam, hogy több fizetést nem akarok, mint ami elképzelhető jövedelme van egy átlag csurgói polgárnak, a kongruát pedig befizettem az egyháznak. Stólát^[4] nem fogadtam el. Most már jobban tudom, hogy a családnak. Zsuzsának ez nem volt éppen könnyű, mert ő egy olyan környezetben nőtt fel, ahol viszonylagos bőség volt. A gyülekezet téeszcsébe kényszerült, és annak. hogy velük legyek, nem volt más módja. mint hogy mentem velük aratni meg kapálni, szénát gyűjteni. Amikor 35 év múlva visszatértem, az volt a legmeghatóbb, amit az egyik, akkor még fiatal ember, könnyes szemmel mondott: „Haj, tiszteletes úr, amikor még az asztagon állt ott az állásban a takaruláskor!”
Csurgón értelmiség is volt, az iskolaváros maradvány tanárai… Szóval. szép volt. Az első szerelem, ez Csurgó. Energiával is bírtam: volt olyan időszak, hogy fölkeltem háromkor, hétig tartott az én „tanulmányi időm”, utána kezdődhetett a nap.

– Mivel folytattad a teológiai tanulmányokat Csurgón, és meg tudtál-e jeleníteni valamit ebből az igehirdetésben?

– Bizonyos értelemben két világ volt ez. Az igehirdetésekben nyilván benne volt, amit tanultam, vagy ahogyan gondolkoztam, és ez talán messze állt a gyülekezettől. Nemrégen került elő 52-ből egy újévi prédikációm. Meglepett, hogy a gyülekezettel együtt élés milyen erősen jelenik meg benne. Volt ott egy nagyon értelmes református kántortanító, a Lőczi Lajos bácsi. Szerette a falu, ő volt az „éceszgéber”. Én soha nem tudtam, hogy mit gondol rólam. Egyszer egy lakodalomban együtt voltunk, és a hangulat már oldottabbá vált, amikor megkérdeztem: „Lajos bácsi, hogy vagy a prédikációkkal?” Azt felelte: „Tudod, mások is azt mondják, meg én is úgy gondolom, hogy érteni nemigen értünk, de azért valahogy azt érezzük, komolyan mondod.” Ez számított. Mert hát engem picit hülyének is néztek az anyagi dolgokkal kapcsolatban: a lakást alakítottuk át gyülekezeti teremmé, nekünk meg alig maradt valami tér. De azt hiszem, ez esett nekik jól: bár nem értettek, azt azért érezték, hogy ez nem papol, hanem valamit akar mondani.

– A csurgói lelkészidőkből maradt valami kapcsolatod Pápával?

– Csak Trócsányi Dezsővel, egyébként semmi. Egy-két fiúval még: Hargita Pali volt hűséges barát, ő volt a hallgatók közül az ébredés^[5] egyik exponense Pápán és közvetített is nekünk valamit abból. De különben nem sok

– És a közegyházban mennyire vettél részt? Lelkészkörök, egyházmegyei gyűlések, tanulmányi ügyek, egyházpolitika ezek mennyire szűrődtek be Csurgóra vagy mondjuk, a te életedbe?

– Tanulmányokban, persze, részt vettem. de majdnemhogy reménytelen volt ott „eladni” valami színvonalasabb dolgot. A jellemző történet az de azt hiszem, ez már a „Békefi^[6] időben” Lellén történt amikor megkértek valami sajtóbeszámolóra. A tanulmányomat fölterjesztették Békefinek, ő meg azt mondta, hogy nem: a sajtó túl komoly, tartson csak bibliamagyarázatot.
Csurgón is volt mozgás. Amikor például megjelent a „Testvéri Izenet”^[7] elhatároztuk, hogy ez ellen valamit együtt kellene megfogalmazni. Ennek megbeszélésére, emlékszem. Joó Sándor^[8] jött le Csurgóra meg Makkai Laci^[9] Ilyen kis körök azért léteztek.

– 1948 után, amikor hazajöttél, milyen kapcsolataid maradtak a nyugati teológusokkal, hogyan épültek, hogyan lettek, volt-e intenzív levelezés?

– Mehllel leveleztem, és elég korán, de az talán már Lellén volt, Ellullel^[10] egy időben egészen intenzíven. 1954-től kezdve levelezek Ott^[11] -tal rendszeresen. Nem is a könyvét olvastam, hanem, azt hiszem, a baseli Zeitschriftben^[12] volt egy cikke, ami akkor Gogarten^[13] újabb dolgairól szólt, és arra reflektáltam. Akkor még fenn élt lelkészként egy faluban, Castielben.

– Jártak folyóiratok Csurgóra?

– Volt egy-kettő, és nagyon furcsán, hol ettől, hol attól jött még valami. Az öreg Döbrőssytő1^[14] például egy hétre megkaptam a Widerstand und Ergebung-ot, (D. Bonhoeffer^[15]) és hát majdnem, mint Esterházy az „Iskola a határon”-t, leírtam kézzel, hogy megmaradjon. Később megkaptam, de jó pár évig a saját kézírásomban olvastam. Néha itt Pesten – évente egyszerkétszer feljöttünk a gyerekekkel – a Ráday Könyvtárból is hoztam el könyvet, folyóiratot. Valahogy így. Később aztán kaptam már rendszeresebben. Otték küldték, meg franciák is, az ottani egy-két hallgató, akikhez közelebb kerültem. Meg aztán könyvismertetéseket írtam nyugatra. például a nagy Bethge Bonhoeffer-életrajzról meg másokról is, elég sokat, a baseli Theologische Zeitschriftbe is. Tudniillik ez volt a könyvszerzésnek egyik módja: ismertetést kellett írni.

– A hazajöttöd után – meg lehet találni – már elkezdtél publikálni. Ezt hogy tekintették, tehát azt, hogy írsz és az meg is jelenik?

– A legelső alkalom az volt, amikor Csomasz Tóth Kálmán^[16] azt hiszem, akkor már apósom volt – szólt, hogy az énekeskönyvvel kapcsolatos vitában kellene valamit írni. Akkor tényleg a szívem szerint írtam valamit a magyar reformáció XVI. és XVII. századi énekei kapcsán, valamit, ami nagyon a saját véleményem volt. A teológiai vagy kegyességi háttérről írtam, és ezt Makkai Sándor^[17] nagyon jó néven vette, meg Révész^[18] is. Egyébként kapcsolatba kerültem a Makkai-féle missziói munkaközösséggel is, amit aztán Péter János^[19] tiltott be. Annak volt bibliai tanítói munkássága, ahol néhány jó barát is tevékenykedett. Akkor jött haza Bossey-ból a későbbi Kállayné, Tóth Eglantine. Az ő bátyja egyik legjobb barátom, Tóth János, aki aztán Genfbe került ki 56 után.

Szóval, ezekkel a körökkel volt kapcsolatom, ezekhez tartoztam valamennyire. Az ébredésnek komolyabb vonalával – mondjuk így, a számomra elfogadhatóval – később találkoztam, amikor már nem volt ébredés, tudniillik Zsindelyékkel, Tüdős Klára nénivel és Pilder Máriával.^[20] Ók ott voltak Lellén, illetve Bogláron. Mária néni gyakran lejött hozzájuk, és számomra ők voltak a legszimpatikusabbak. Főként Zsindely Feri bácsi.

Ami az ébredésből Csurgóra még beszivárgott, nem volt túl rokonszenves. Erdélyi János volt az egyik ilyen fő ember, de a gyülekezeti tagok közül, a „magból” valamilyen mértékben majdnem mindenkit megérintett az ébredés. Engem ijesztett az érzelmesség, a magabiztosság, meg egy bizonyos missziói agresszivitás. Ez távol tartott, de azt tudtam, hogy ők élnek itten, ők vannak, és nekem szót kell értenem velük. Azt talán ők is elfogadták tőlem, ha máshogyan is, mint a konzervatív gyülekezeti tagok, hogy azért „komolyan gondolom”

– Az ébredésnek különböző ágai a negyvenes évek végén akarva-akaratlanul is belefolytak a különböző egyházpolitikai csatározásokba, illetve azok hordozóivá lettek. Te hogyan látod ezeket a változásokat, alakulásokat, amelyek az egyházpolitikában végbementek?

– Akkor Csurgón – a határsáv, a lezárás idején – a kommunikáció elég nehéz volt, háttér-információkhoz nemigen jutottam, és el is foglalt, ami ott történt. Szóval, nem volt megbízható képem, és nem tudtam áttekinteni, hogy mi mögött mi van. A Református Gyülekezetben^[21] jelent meg egy-két cikkem a bibliaiskolák tanítói szolgálata kapcsán.

– Tehát az elszigeteltséged mellett volt egy tudatosan vállalt némaság is?

– Igen. Reménytelennek láttam, meg nem is volt gyomrom hozzá. Nem akartam egy orgánumban megjelenni ezekkel. Azt észleltem, hogy nem engednek tisztább hangot, hogy ennek vége van.

– A lelkészgyűléseken voltak nyilvános nagy összeütközések, amikor jöttek „fentről ” és nagyfejtágítókat tartottak?

– Voltak. Egy egyházmegyei gyűlésen Kaposváron rögtön a felszólalásom után odajött valaki, hogy legyek szíves, menjek be a megyeházára az egyházügyi előadóhoz. Az egyházügyis megfeddett, s én számítottam rá, hogy el fognak vinni, mert akkoriban voltak a kulákdeportálások.

– Még visszatérve ehhez a Makkai Sándor-féle társasághoz: mi volt az tartalmilag, ami miatt közéjük tartozónak érezted magad?

– Az intellektuális, a tanítói szóval értelemhez szólni akaró alapállás. Ezek az emberek – Tubi^[22] meg édesanyád^[23] is, meg Makkai Laci – amit mondtak, az akkor egészséges tanításnak látszott, szemben a kizárólag érzelminek érzett ébredéssel szemben. Valami intellektuálisabb volt ebben, jó értelemben: az értelmet akarta megszólítani.

– Többször hangsúlyoztad, hogy a teológiádban még nem tisztázódtak a dolgok. Hol van az a pont, visszaolvasva a régi dolgaidat, ahol azt mondanád: ez már én vagyok?

– 1955-ben. Ez az „Isten vagy történelem” című dolgozatom ideje, amit az itteni jubileumi ünnepen^[24] Tubi adott át konspiratív módon Visser’t Hooftnak^[25] Visszaolvasva, eltekintve egyes részektől, ezt a munkámat már vállalom, a pozitívumát, azt, amit abban hangsúlyoztam: a történettorzítás elutasítását. E domináns hang közvetlen inspirációját akkor Fintátó1 ^[26]kaptam, aki Füreden egy lelkészgyűlésen iszonyatos magabiztossággal arról beszélt, hogy a mi történetünk az Isten története, és a Magyar Református Egyház az ebed JHWH^[27] vagy valami ilyesmi. Közvetlenül erre válaszoltam, mert úgy gondoltam, hogy ennek tarthatatlanságát ki kell mondani. Utána jött az ötlet, hogy Visser’t Hooftnak, illetve az ökumenének is tudnia kell, hogy itt azért van ellenvélemény is. Ennek – sajnos – nem sok hatása volt a meglehetősen elfogult EVT-főtitkárra. Visser’t Hooft nagyon félénk és mint Pap László^[28] könyvéből is kitűnik – majdhogynem agresszív volt azzal a magyar egyházzal, amely szembeszállt a Bereczky^[29]-féle vonallal

A tanulmányom az adott egyházpolitikára reagált, a történelemnek a megistenítésére, tehát a hegelianizmusra és a marxizmusra, a „német ideológiára”, amelyben az eltűnt Isten helyébe odalép a történelmi totalitás, főképp a jövő aspektusában, amelyikben Isten megmutatja magát. A történelem az Isten logosza.

A Logosz azonban a Krisztusban lakozik, nem a történelem folyamatában. Innen eredt minden averzióm a történettel pozitívan bánó teológiákkal, később az úgynevezett üdvtörténet-teológiákkal és még később a reménység teológiájával szemben, amit én az első időkben, 1964-65-ben úgy jellemeztem önmagamnak, hogy „Theologie ohne Erfüllung”^[30] Szóval a reménység teológiájában nincsen beteljesedés, hanem csak várás arra a jövőre, ami soha nem jön el… Gondolok még a reménység teológiájának derivátumaira, a különböző forradalmi meg szekuláris teológiákra. Nem értettem, hogyan lehet 20 évvel a német keresztyének^[31] kora és példája után ilyen barbár és oktalan módon „teologizálni” a történelmet…

– Barth is ezt veri Bereczky szemére, hogy akkor, amikor maguk a két világháború között lelkesedtek a Stefanskrone-ért és más ilyen dolgokért, mi már akkor tudtuk, hogy ez hova vezet. Nehogy azt higgyék, ezt maguk találták ki, ez a német keresztyének találmánya. Ezt a párhuzamot Barth megírta Bereczkynek annak idején.^[32]

Lehet, hogy mégis Troeltschnek^[33] volt igaza, aki a század elején azt mondta, hogy nem a természettudomány lesz igazán a teológia számára a probléma, hanem a történelem?

– Igen, igen.

– Nem is foglalkoztatott a hit és a természettudományok viszonya?

– Nem. Számomra jó ideig – és amikor a jó idő elmúlt, akkor is csak gyengén – a természettudomány újabb fejleményei vagy annak teológiai recepciója – szükségessé váló recepciója – nem okozott problémát. Nem vált izgalmassá.

– Érdektelenek voltak számodra azok a teológiai próbálkozások, amelyek ezt a kérdéskört feszegették?

– Igen, ez nem fért az én gondolatkörömbe. Nem izgatott, mert egzisztenciálisan nem érintett a problematikája.

– Ha von Rad írása volt neked a: első igazán meghatározó teológiai mű, akkor ez érthető, hiszen számára a teremtéstörténet kapcsán minden kérdés, csak éppen ez nem. Szerinte a Genezis 1-2 nem természettudományos világmagyarázat.

– És talán még hozzájött, hogy a kezdődő Teilhard de Chardin^[34]-kultusz és a természettudományoknak ez a hegeliánus meg gnosztikus manipulálása nagyon taszított. Láttam a félrevezetést. Teilhard de Chardinnél nincs bűn legfeljebb a nagy evolúcióban „üzemi hiba”, amit kiküszöbölünk és megyünk tovább, de mindig följebb: a hegeli spirál!

– Mennyire volt Csurgó az 50-es években állóvíz? Lehetett ott látni, hogy az emberek közt rosszul mennek a dolgok, hogy előbb-utóbb lesz valami robbanás?

– Azt hiszem, nem lehetett látni. Nem lehetett azt gondolni, hogy valami ilyen elementáris erővel tör majd ki.

– Téged is váratlanul ért 56?

– Igen, persze. Október 6., a Rajk-temetés után már nem, de addig igen. 1953-at, Berlint a csurgói értelmiség valamiképpen recipiálta, szóval akkor valami beérkezett, de sokkal inkább elszigetelt német jelenségnek véltük
Hogy ebből ránk nézve is lehet valami következmény, azt már nem gondoltuk.

– És Nagy Imre ?

– 53-ban volt az is, de abból csak a közvetlen gazdasági vetület, vagyis a téeszeknek a lazítása, több szabadsága jelentett az emberek számára jót. Azt azonban nem látták, én sem, hogy ez más lehet, mint taktikai, stratégiai lépés vagy epizód. Ez igazolódott is, amikor 54-ben visszafordult, mert Rákosi lefejezte azt a kis szabadságot is. Nem volt bennem remény, 56 teljesen váratlanul ért.

– Mit csináltál 56-ban?

– Ezt kéne Zsuzsától megkérdezni, hogy ő mesélje el. Én tulajdonképpen semmit sem tettem, ő ugyan azt mondja, hogy sokat. Megválasztottak, nem tudom pontosan, mivé… Mi is volt az?… Nemzeti bizottsági elnökségi tag vagy ilyesmi, amit aztán köszönettel nem fogadtam el, mondván, hogy én csinálom, amit eddig, de nem akarok külön tisztséget. Azért akadtak drámai pillanatok, például a főtéri nagy felvonulás 26-án. A járási tanács épületénél puskás vagy géppisztolyos katonák álltak, és én „lázítottam” őket állítólag, hogy ne hülyéskedjetek már, és akkor…

– Beszéltél a katonákkal, hogy ne lőjenek?

– Igen. Hogy mit mondtam, arra talán Zsuzsa emlékszik

– Miért, ő ott állt mögötted?

– Ő ott, igen.

– Inkább úgy élted át mindezt, hogy sodrásban vagy és cselekszel a szíved szerint, nem pedig úgy, hogy tudatos drámai döntéseket élsz át… ?

– Na, hát már tudom, mit mondtam. Gomulkára hivatkoztam, az ő beszédére és pozitív szerepére, meg József Attilára: „Adj emberséget az embernek, magyarságot a magyarnak”, ezeket mondtam, hogy ezt akarjuk…

– Es nem lőttek.

– Es nem lőttek. Nagy éljenzés tört ki, a katonák meg ott integettek; ilyen testvériesülést éltünk át. Bandi barátom, aki ott volt, ezt megírta szépen^[35]

Meg Szilágyi Sándor a Beszélőben megjelent riportjában, a 80-as évek közepén.

– Reménykedtél abban, hogy itt sikerülhet valami, vagy pedig kezdettól fogva azt gondoltad, hogy ez úgyse sikerül, de azért csinálni kell?

– Nem tudom pontosan megmondani… Azt nem tudtam elképzelni, és ez döntő élmény volt, hogy úgy lehet minden, mint volt, hogy ezt vissza lehet csinálni, mintha mi sem történt volna. És amikor mégis visszacsinálták, az vált számomra történelmi kulcsélménnyé, hogy amit lehetetlennek tart az ember: „mentsen Isten, Uram, ez nem eshetik meg…”^[36] az megtörténik. Ez maradt a kulcsélményem, hogy a történelem az, ahol a legabszurdabb, leglehetetlenebb dolgok megtörténnek.

– Úgy, mint Jóbnak az, amiről azt mondja: az történik meg velem, amitől rettegtem?

– Nem így. Nem ennyire személyes vonatkozásban velem, hanem mondjuk így, bár nem jó szó – a közösséggel, például a magyar néppel, vagy ezzel a magyar társadalommal. A történelem abszurditását éltem meg, amelynek semmiféle racionalitása nincsen, semmiféle logosz nincs benne, hanem abból lesz holnap valóság, ami a legvalószínűtlenebb.

– Pozitíve nem tudod feltételezni?

– Talán ez a feltételezés veszett el 56-ban, hogy valami jót lehessen az immanens történettől várni. Ez veszett el, ez a remény. A remény számomra mindvégig a reménytelenség ellenére való remény maradt, de szekuláris értelemben elveszett.

– 1989-90-ben ezt az álláspontodat egy pillanatra sem bíráltad felül?

– Ezt nem.

– Még arról mondj valamit, hogy amikor mindennek igen hamar vége lett, utána mi történt? Alikor vittek el?

– Későn, amikor tavasszal jött a felgöngyölítési parancs.

– Addig ott maradtál a helyeden továbbra is lelkésznek, mintha mi sem történt volna?

– Ott maradtam január végéig, február elejéig. amikor aztán tényleg tarthatatlanná vált a helyzet. Zavarták az istentiszteletet- falfelirat került a parókiára, hogy „vesszenek a fasiszták” meg ilyesmi. Es jöttek az éjszakai telefonok az AVO-tól. Akkor elmentem Debrecenbe a kórházba, mert az unokabátyám ott volt az egyetemen. Ott voltam mintegy három-négy hétig, onnan pedig Pápára utaztam, ahol anyám élt akkor és a gyerekek is. Zsuzsa felment Pestre, ő sem maradhatott Csurgón. Nehéz azt az atmoszférát visszaadni.

Akkor éppen édesanyámmal voltak a gyerekek, és ott egyik éjszaka… Ági mellettem feküdt az ágyban, kétévesen olyan kis meleg, puha, álomittas volt. Pápán vittek be, a következő nap reggelén jöttek értem a kaposváriak. Az volt még megrendítő, hogy Trócsányi Dezső bácsi, aki tényleg félszeg és bizonyos szempontból félénk, a nyilvánosságot nem nagyon szerető ember volt, bejött a rendőrség udvarára. Nem tudta, hogy én hol lehetek. melyik szobában vagy pincében, és elkiáltotta magát: „Ervin, ne félj, velünk az Isten!”. Teátrálisan hangzik, de… végül is kituszkolták

– Volt valami rendes, hivatalos tárgyalás?

– Nem. Az előzetes letartóztatás két és fél hónapját leültették velem, hát az nem volt leányálom, és utána vádemelés hiányában elengedtek azzal, hogy rendőri felügyelet alatt maradok, Csurgóról pedig el kell mennem. Először Pápára, később Lellére. P. Tóth Pista volt ott lelkész, a korábbi szeretetszolgálati vezető, akit Bereczky hozott vissza Pestre. Egy telet együtt töltöttünk a lellei parókián iszonyatos bőségben. Mert azt épp Zsuzsa idézte tegnap, hogy soha annyi tüzelőnk meg élelmünk nem volt: vonattal jöttek állandóan Csurgóról az ottani hívek, és fél disznót meg tűzifát, gyümölcsöt hoztak. P. Tóthék öttagú család voltak, mi voltunk szintén négyen- de szinte dúskáltunk. Vasutasok voltak sokan a csurgóiak közül, és ingyen utazhattak. Hát jöttek.

– Nyilván utólag tudtad meg, hogy érted közbenjártak Svájcból.

– Utólag, igen. Mehl volt a kezdeményezője. és aztán Barth-nak is elküldte, aki hozzáírt valamit, egy sort. A csurgóiak közül még két emberért emeltek szót: Kovács Bandiért meg Varga Jóskáért. Ez szép történet: Heinrich Ott, akivel 54 óta leveleztem, olyan hatékonyan járt közben, hogy egészen rövid idő alatt kiszedték őket a jugoszláv gyűjtőtáborból, ahová bekerültek, mondván, hogy Svájc befogadja őket. Tóth János is mehetett, akivel a jugoszláv táborban találkoztak. János később indult, igazi értelmiségi disszidensként; a kukoricaföldeken baktatott ki, és nem volt nála semmi, csak az írógépe.

– 56 után, amikor kikerültél ebből az egészből, akkor újra belevetetted magad a tudományos munkába?

– Lellén nagyon intenzíven. Azt hiszem. hogy akkorra érett be, amit diszparátelemekből összeszedtem, és hozzá ez az élmény, amit 56 jelentett..

– …a jobb jövőt várás, illetve nem várás…

– Akkoriban olvastam a Becket-darabot, a Godot-t. Üres várakozásban nem töltöm el az életemet, mit lehet csinálni? Például szolidaritást lehet vállalni azokkal az emberekkel, akik valamiképpen rám vannak bízva, vagy akikhez van valami közöm. Ez volt Csurgón…

– Ott azt gondoltad, hogy nincs értelme várni, és emberileg sincs esélye a dolognak?

– Nincs is értelme, nincs is esélye, és nem akarok… Szóval a remény. mint menekülés, nem-konfrontálódás azzal, ami de facto van. Nem akarok tudomást venni arról, hogy ezek az adottságok. Nem lesz „jó” belátható időn belül, és én nem akarok várni, hogy mégis talán, és közben elmulasztani, üresen hagyni azt, ami van. Valamivel ki kell, és ha ki kell, akkor ki is lehet tölteni az időt. Innen volt ez az eszeveszett igyekezet, hogy tanuljak. És a tanulmányok úgy segítettek – nem a prédikálásban meg az egyházpolitikai ügyekben, mert arra nem is volt igazán lehetőségem –, hogy rálátást adtak, kritikai szempontot, talán eligazítást abban, hogy merrefelé lehet az Igazság, honnan jöhet az igazság. Erre volt jó az igyekezetem: ha a jelenben, a valós világban nincs is körülöttem semmi biztató, azért az Istentől csak van biztatás, hogy nem magunknak élünk, hanem Őneki. Próbáltam a jelent megélni, és innen volt a reménység-teológiákkal szembeni averzióm, mert azt én menekülésnek meg elfutásnak éreztem.

– A keresztyén reménység ehhez hogyan viszonyul?

– Hogy mégis van értelme a tettnek. Pontosan a jelenre vonatkoztatva van, mert ez a jól megélt jelen a beteljesedett eszkaton. A realizált eszkaton számomra egzisztenciálisan volt, nem mint teologumenon, hanem – mondjam úgy, hogy a hitemnek a középpontja? Én most akarom…

– Amit János evangélista mond, hogy aki hisz, az általment a halálból az életre?

– Igen, igen..

– Lehetne úgy is fogalmazni, hogy neked egyfajta üdvbizonyosságod volt?

– Igen, tényleg volt. De minden érzelmi felhang nélkül, még a jövő, a Krisztusban lévő jövő is bizonytalan volt számomra.

– Mit jelent az, hogy a Krisztusban lévő jövő?

– Nem gondolok az eszkatonra, a végre. Az örök élet számomra a mostot jelentette. Vagy most, vagy soha, és hogy a moston túl mi van vagy lesz, az… lassanként azért barátkoztam vele, de alapvetően nem nagyon érdekelt.

– Az Újszövetségben találtad ezt? És mennyire következett az 56 utáni helyzetből?

– Az Újszövetség alapján úgy éltem meg, hogy nekem az élet Krisztus. Itt találkozott össze az írás és a tapasztalat. Azt hogy nékem az élet Krisztus, egy nagyon kritikus pillanatban, a szentesi Tisza-hídnál éltem meg. A Raták lőttek – és én tudtam, hogy ha most vége lesz, akkor is élek. Nem ez az élet, a következő pillanatban lebukfencezhetem a Tiszába. Krisztus az élet. Hát erről én nem tudok jól beszélni, meg nem szeretek ilyenekre hivatkozni, de nagyon tudatosan és teljes meggyőződéssel azt gondoltam, hogy az örök élet, a teljesség a mostani Krisztussal együttlétben van. Hogy lesz-e ennek valamilyen kibontakozása, apokaliptikus vagy milyen módon, én nem tagadtam, csak számomra nem volt egzisztenciális jelentősége. A jövő dimenziója, a jövő komolyan vétele belőlem sokszor hiányzott. Biztos, hogy személyes motivációból: mert nem volt jövőm.

– Az Újszövetségen belül mennyire érezted ezt választásnak? Az Újszövetségben vannak olyan markáns teológiai irányok, amelyek nagyon a jövő felé irányulnak, például az apokaliptika… és vannak – bár érdekes, hogy Jánosnál a kettő valahol megfér egymással –, akik a realizált eszkatont hangsúlyozzák: hogy ne tekintsünk kifelé, mert abból tévtanítás lesz.

– Én nem választásként értettem és éltem meg akkor, nem úgy gondoltam, hogy az úgynevezett apokaliptikus részek nem hitelesek, spekulatívak vagy teoretikusak, hanem itt vannak bekötve a „már igenbe”. Mintha számomra a jelen foglalta volna magába az idő két másik dimenzióját, tehát a jövőt is.

– Nem érezted, hogy a jelened és az akármiféle jövő között volna valamiféle minőségbeli különbség vagy elvágottság: most itt van ez, aztán egy ugrással vagy egy lépcsőn, esetleg valami spekulációval át lehet lépni valahova?

– Én azt megengedem, hogy ennek életrajzi háttere van. De végül is minden ismeret összefügg a tényleges élettel. Minden kiélezett helyzetben ide tevődik a hangsúly, mert most kell, hogy segítsen a hit. Volt a csurgói dolgozószobám falán egy tábla, idézet a 16. zsoltárból: „örömöm és gyönyörűségem az Úr”. Ha őt megismerem, akkor az most öröm, most gyönyörűség, most teljesség, most élek, akkor is, ha az életem egy fabatkát sem ér és nincsen horizontja, nincsen kifutása. Itt kell, hogy mindent jelentsen ez az ismeret. Innen volt aztán a növekvő ellenérzésem az üdvtörténet-teológiákkal szemben, nem beszélve a reménység teológiájáról. Aztán később megláttam a pozitív oldalait is, saját magamat is korrigáltam, de a magam hitének legbelseje a mostra koncentrál.

– És az gondolatilag mennyire jelentett számodra erőfeszítést, hogy ezt a te mostra koncentráltságodat akár a személyedre, akár a teológiára vonatkoztatottan le tudd választani arról, hogy végül is ezek a történelemfilozófiák és történelemteológiák is a mostra koncentrálnak, még ha föl is festenek egy fiktív jövőképet? Mert hát ezek is csak arról dalolnak, hogy itt és most kell… ?

– Kísértést inkább a jövő aspektusa, a hit világon belüli jövőre vonatkozása jelentett volna: a jövőbe való elszökés. Hittem, hogy a hit jövő-aspektusa integrálódik a megélt jelenbe. A Krisztus jelenében való élésben benne a jövő is.

– Nem lehetne azt mondani, hogy az utópisztikus teológiák számára a „mostban” az a fontos, hogy mi a teendő? Azért festik fel a jövőt, mert akkor ebből az következik, hogy ilyen és ilyen engagement-ra van szükség, ma az áll a középpontban?

– Számomra azonban nem a tett volt elsődleges – mert a tettnek nem sok lehetősége volt –, hanem a megállás. Innen jött a hüpomoné^[37], az állhatatosságnak ez az alapállása. Arra ad erőt a hit, hogy minden remény, minden kilátás nélkül megálljunk, militáns tisztességgel, ami profán kifejezés, Hermann Brochtól vettem; úgy álljunk meg, mint az a szerzetes a középkori krónikában, akit Camus idéz a Pestisben. A francia abbé, aki prédikál Oranban a pestis idején, azt mondja: „Testvéreim, annak kell lenni, aki marad.”

Nincs értelme, nincs akcióprogramom, de maradok állva, amennyire tudok, és a többi nem az én dolgom. Ő majd vezetni fog, egyszerűen váltóállítással, és végül kihoz. Biztosan rossz etimológia, de én hosszú ideig úgy fordítottam a hüpomoné-t, hogy „alulmaradni tudás”. Nem akarok én, verembe esett állat, a meredek falon kikapaszkodni, mert úgyis visszaesem, és nem akarok tisztességtelen eszközöket igénybe venni, hogy kihúzzanak. Várok és hiszek abban, hogy ha én maradok, akkor majd ő lenyúl a verembe és kihúz, ha eljön az ideje.

– Nem kívántál magadnak szárnyakat? Vagy pedig mások hátán kimászni?

– Nem, nem.

– Es mikor jelentek meg azok a hangok, hogy ez kevés, és miért nem csinálsz valamit, miért nem veszel részt? Ez már egy későbbi idő, de meg kell kérdeznem. Amikor mi a Teológián elkezdtünk ott körülötted mozgolódni, akkor ez az egész diáktársadalom részéről permanens elégedetlenség volt.

„Itt van Vályi Nagy Ervin, aki tehetné, de nem teszi.” Kivételnek éreztem magam, mert én azt gondoltam, hogy mindenkinek mást kell csinálnia, és van, akinek nem kell semmi mást csinálni, mint tanítani. Emlékszem, hogy spirituálisnak akartak, meg hogy Te legyél a zászlóvivő és majd megyünk. Volt korábban is ilyen, hogy mondták volna, ez kevés, és miért nem jössz?

– Volt ilyen, igen. Nem a legszűkebb egyházi körben, nem a kollégák, hanem a világi barátok részéről, hogy miért nem csinálsz valamit az egyházban. Igen, volt ilyen számonkérés, hogy amikor te ezt, vagy azt tudnád, akkor miért nem?

Amikor én a Teológiára kerültem, akkor lényegében nagyon leszálló ágban voltam. Azzal leszámolva, hogy sok nem jöhet, a betegségeim miatt is. Meg… szóval nem tenni kell, hanem lenni. Tenni ugyan sokan tesznek ezt-azt, de az aktivitásnak aktivizmussá váló veszélye ijesztett.

– Soha non rendültél meg ebben, hogy neked ez a dolgod, nem volt senkid, aki arra inspirált volna, hogy na, akkor most mégis megyek és csinálom?

– Nem… Talán ez veszett el 56 után, ez a spontaneitás, ez az egyfajta szekuláris ősbizalom, hogy a dolgoknak van értelmük. A Teológiára például tényleg Ági tuszkolt, akármilyen hülyén hangzik is, én nem vállaltam volna el, ha ő, mint akkori egyetemista, nem rágta volna folyton a fülemet, hogy ez disznóság. Lehet, hogy nagy hiba volt.

– Ezt nem gondolod komolyan, hogy nagy hiba volt..

– Nem egészen. Később beláttam, hogy ez nem volt elhibázott lépés. De azt is gondolom, és az alvajáró biztonságával állítom, hogy mindent egybevéve nem mulasztottam!

– Jó, akkor még egy kicsit élesebben kérdezek, nagy vonalakban az egyházra kivetítve. Non éreztél egyfajta cinkosságot azáltal, hogy nem tiltakoztál hangosabban, nyilvánosabban, erősebben? Lehet, hogy tiltakoztál, de ha úgy tevődik fel ez a kérdés, hogy „itt van e: a nagyszerű ember, akkor miért nem tudunk mi róla?” A politikai történésnek vannak mártírjai, ott van a szamizdat, ott vannak az ellenzékiek, akkor az egyházban is meg lehetett volna ezt csinálni. Tudom, hogy ez igazságtalan kérdés, de létezik.

– Mondok még egy előzményt. Amikor 56 nyarán, kora ősszel, a megújulási mozgalom kezdte felütni a fejét, akkor eljött hozzám a somogyi egyházmegyéből két vagy három kolléga, erre nem emlékszem pontosan, és nagyon hangosan és erőteljesen felszólítottak, hogy márpedig én itt álljak élre, mert hát világos, hogy nekem itt ezt kell csinálni. És én nagyon durván elzavartam őket, tudniillik olyanok voltak, akik az elmúlt, általam ismert 5-6 év során gátlástalanul kollaboráltak az akkori Nyári Pali-féle somogyi vezetéssel. Milyen alapon jönnek ezek most hozzám?

– Országos szinten azt érezted, hogy nincs hitele ennek a: 56-os egyházi újrakezdésnek?

– Én ezt nagyon gyenge dolognak éreztem: ami a világban történt, annak sokkal inkább volt ígérete. Megpróbál megint utánakullogni az egyház, és próbálja meglovagolni az éppen most kedvező hullámot. Ha alkalom adódik és valamire kérnek a világban, egy 56-os kifutásban vállaltam volna bármiféle világi szolgálatot, annyira reménytelennek éreztem az egyházit.

– Ezt most is így látod?

Ma nem vállalnék, lehet, hogy pusztán azért, mert megöregedtem. A különbséget most is látom. Ugyanúgy kurválkodik most is az egyház, ahogyan kurválkodott az egyházi embereknek java része, kivéve egyeseket, titeket…

– A politikai történésekben is érzel annyi ígéretet, mint 56-ban?

– Nem, 1989-ben talán volt egy rövid időszak, amikor azt hittem, hogy hasonló lesz. Amikor az ellenzék nagyjából egy volt és… mit tudom én, a március 15-e, vagy még a teológián belül is, ami Felsőőrött^[38] történt, amilyen légkör meg hangok voltak a Szabadegyetemen, az nagyon ígéretes és szép volt. Pozsgay nem volt ott, akikre emlékszem, Csoóri, Nagy Gazsi talán inkább ebből a vonalból, Kendéék a másik táborból, meg hát a kintiek. Ott valami jobb volt.

– Még egy kérdés. Elég sok mindenbe belekanalaztál, elolvastál a teológiából szinte mindent, ha úgy vesszük. Lettek klasszikusaid?

– Igen. Sajnálatos módon Barth egy kicsit az utolsó 5-8 évben visszaszorult, mert nekem ő még most is kimeríthetetlen kincsesbánya, és hiszem, hogy Aquinoi Tamásként vissza fog térni. Az emberi magatartása, az azóta előjött dokumentumok, életrajzok, beszámolók alapján kevésbé szimpatikus, kevésbé személyesen klasszikus. Aki maradt, az Bonhoeffer feltétlenül, és a franciáim közül Ellul, ő az, aki mindig hiteles, és mindig találok benne valamit. Ricoeur^[39]. a korábbi főként; az újabb filozófiai meg pszichológiai útjait nem tudom személyesen követni.

– Jüngelt^[40] túlságosan kiegyensúlyozottnak érzed?

– Nem, Jüngel nekem nagyon sokat adott. Főként a „Gott als Geheimnis der Welt” A „Paulus und Jesus” inkább iskolás, a jól tanuló teológusdiák műve, aki összeszedi magát, és elmondja, amit tud, de innentől kezdve…

Szóval Bonhoeffer: ő megmaradt, noha épp most többek között Sauter^[41] támadja, hogy adott egy lökést a szekuláris teológiáknak azzal, hogy az Ószövetséget evilági valamivé laposította rossz értelemben.

– Mit tartottál fontosnak tanítóként? Mert azért alapvetően inkább koordináltál és nem lexikális tudást adtál át.

– Szerettem volna a magam számára szisztéma nélkül elrendezni a dolgokat. Nagyjából koherens, nyitottan koherens rendet. Nem rendszert, csak rendet.

– Gyanakszol a szisztémaalkotókra?

– Igen, mindig erőszakot tesznek a valóságon. A szisztémaalkotókra, a slágvortokat gyártókra és az ezekkel megelégedőkre gyanakszom.

– Mit gondolsz a Kálvin-Luther polaritásról?

– Kálvinból a szememben hiányzott valami… Na, hát nem volt olyan… olyan zseni. Ami lehet, hogy előny, de hát miért ne lehetne valaki a hiten belül is zseni? Arról nem tehet.

– Luther zseni volt?

– Luther zseni volt. Nem vad zseni meg félrevivő zseni. Kálvin többet tudott, jobban rendszerezett, lucidusabb elme volt, de az majdnem hogy démoni termékenység, ami Lutherben volt. Hát tényleg közel van a démonihoz, az ő kitörései, erupciói, tévedései, valahol olyan vollblut^[42] – sörhassal…

Alkatként is. Kálvin sokkal szimpatikusabb a maga aszketikus elme- és testalkatával, a betegeskedéseivel együtt. Ennek ellenére valami nagy vonzódást érzek Lutherhez.

– Hogyan látod a teológia és a különböző korok szellemi irányzatainak, az ideológiáknak a viszonyát?

– Tévút bármiféle gondolati, filozófiai, tudományos, vagy politikai irányzattal való hézagtalan azonosulás. Az a teológia vagy egyház, amely azonosul a marxizmussal, nacionalizmussal, magyar nacionalizmussal vagy a liberalizmussal, bármiféle ilyen uralkodó trenddel – mert azzal szoktunk mi főként szövetkezni, ami uralkodik, és nem a marginalizálttal. Az a gyanúm, hogy a latin-amerikai marginalizáltakkal való identifikáció is, főként annak európai változata, már egy feljövőben levő tendenciát lovagolt meg. Aminek az a siralmas eredménye, amit Ernesto Cardenal írt Jézusról és Marxról.
Én azt hiszem, és ez most már a saját létemnek interpretációja, de azért valamennyire általánosítható is, hogy mindig marad a teológia, a teológus meg az egyház esetében is – ha az a Krisztus egyháza – valami distancia azzal szemben, ami ma érvényes. A margón lét! A teológus, ha hű önmagához mint megbízotthoz és nem a maga szubjektivitásához, hanem mint az Ige szolgájához, soha nem lesz propagátor, prókátor, sem pedig hivatásosan ellenzéki politikus, akinek az a fő feladata, hogy annak, ami van, függetlenül annak az értékétől, ellentmondjon, mondván, hogy nekem ez a dolgom, főként mint protestánsnak, hogy tiltakozzam ellene. Sem propagátor, sem főhivatású kritikus, hanem – visszatérve kedves paradigmámhoz, a 102. zsoltárhoz mindig ég és föld között marad, mint az a bizonyos magányos vagy elhagyott madár, melynek képét Luther és Barth egyként úgy szerette.
Azt hiszem, hogy ez a teológia legális helye, feltéve, ha ez a magányos madár nem kezd el valami programbeszédet dalolni a maga marginalizáltságában vagy lebegésében, inkább károg, amikor valami veszélyt lát. Viharmadár, aki néha azért megpróbál valamit elmondani a konkrét veszélytől függetlenül is. A madár-kép persze mindenképpen részleges. Szóval van egy ilyen distancia. Nincs maradandó városunk. A toposza, az igazi helye a teológiának csakúgy, mint az igazi egyháznak, mindig az atopia, éppen ebben az értelemben. hogy nincs itt maradandó városunk. Ahogyan az Urának nem volt hová lehajtani a fejét. Ahol otthon lett volna, ott a legkevésbé fogadták el. Tudom, hogy ez a szituációmat leíró jellegű is, de remélem, hogy valamennyit találni benne a tőlem független igazságból is.

De ahogyan a szabadságra van vágyunk és jogunk, ugyanígy az odatartozásra is. Hogyha hiányzik bármelyik elem, az nagyon kellemetlen. Es ez nem retorika és nem puszta szólam: ki mondta, hogy mindig jónak kell lenni? Abban az értelemben nagyon elpolgáriasodtunk, hogy azt szeretnénk, hogy jól legyen dolgunk ezen a földön. Amihez még jogunk is van a Tízparancsolat alapján. Épp mostanában néztem a zsoltárokat ilyen szempontból is, hogy a boldogságra, jó érzésre jogunk van, nem kell nekünk szenvedni mindig, de mint minister verbi domini^[43]-nek azzal számolni kell, hogy ez elég kellemetlen foglalkozás. Van, amikor kies mezőkre, forrásvízhez vezetget és megitat meg legeltet, de többször kell talán pusztaságon átmenni, ahol vagy van manna és jönnek a fürjek, vagy nem.

– Ez a nem is kívül, nem is belül, (talán igy lehetne mondani, hogy ez a máshol-állás) specifikus, egyedi helyzete a lelkésznek, a teológusnak és az igehirdetőnek? Vagy ez az állapot a gyülekezet „nem „-helyzetéből táplálkozik?

– Azt gondolom, hogy ez a szituáció elsősorban a gyülekezet helyzetére vonatkozik, mert mindig többes számban van róla szó az Újszövetségben: az otthonunk, a városunk…

– Nem teológiai arisztokratizmus ez? Mintha a pulpitusról hívogatnám az embereket ebbe a lebegésbe, tudomásul véve, hogy azért ők bele vannak ragadva a maguk nem tudom én mijébe?

– Én ott látom a lehetőségeket, persze hát nagyon elvontnak tűnő álom ez (nemcsak Martin Luther Kingnek. nekem is van egy álmom!), hogy ha egyszer önmagát így vállalná a keresztyén közösség, a communio sanctorum, akkor annak valami pozitív szociológiai, társadalmi és politikai haszna. paradigmaszerű haszna lenne: tudniillik a függetlenség, ami azért a felvilágosodás óta annyira dominál az európai kultúrában. A függetlenségnek és szabadságnak megvalósítása nem a meglévő trendek közötti választás és egyik melletti lecövekelés, hanem a lényének megfelelő sajátosnak a vállalása és követése. Aminek a politikum szintjére való áttétele nehéz, de hát mért ne kapnánk erre értelmi és akarati világosságot. A fő ez volna, ez a bátorság: hogy legyünk, akik vagyunk. Szóval nem mindig azt figyelni, hogy mihez kell hasonulnunk, mire kell figyelemmel lennünk, hogy sikeresek legyünk

– Akkor gyáva a mai keresztyénség?

Nemcsak a mai hanem már régen így van ez.

– Mióta?

– Ez nehéz kérdés. Nem akarom szerencsétlen Konstantinusra és a korára fogni, de tulajdonképpen Konstantinus vette észre és érvényesítette a keresztyénség közéleti integráló és orientáló szerepét.

– Legális ez a keresztyénségben, vagy melléktermék és véletlen?

– Áginak mondtam éppen tegnap, hogy most Rendtorff^[44] kapcsán egy picit megkérdőjeleztem a magam „dichotómiás” szemléletét. Történelmileg feltétlenül igaza van neki, meg a múlt században Richard Rothe-nak is, akire mostanában Moltmann^[45] is hivatkozik abban, hogy az újkori társadalmi nagy eszmékben a francia forradalom óta nyilván jelen van a keresztyénség. A szabadság. függetlenség. testvériség. polgári szabadság és felelősség eszméiben inkarnálódik. Én csak azt kérdezem, hogy milyen az a keresztyénség, aminek ez az inkarnációja?

– Jüngel budapesti beszédében^[46] szerintem ez fontos dolog volt. A fundamentalista, elzárkózó szemlélettel szemben, amely a felvilágosodást az ördög művének tekinti, látni kell, hogy ott bizonyos keresztyén gondolatok sokkal legitimebb módon valósultak meg, például a: emberi személyiségnek tisztelete, mint az egyházban.

– Nézd meg a XVII. században Hugo Grotiusékat, egyáltalán azt a gondolatot, hogy a vallásháborúkat nem lehet másként megoldani. mint hogy alkossunk olyan európai alkotmányt, „etsi deus non daretur” kapcsoljuk ki az Istenre hivatkozást. Ebben teljesen igaza van Jüngelnek. Csak Rendtorff utolsó gondolata ne lenne olyan borzalmasan sovány. Igaz, de kevés:
„Európa jövőjéhez a keresztyénség az igazság megújításával járulhat hozzá, amely abban áll, hogy Isten nem az erőben és hatalomban mutatja meg magát. Nem az uralomban és a tekintélyben tisztelendő, hanem a humánum elismerésében, olyan emberiességben, amelynek alapja a kölcsönös tisztelet, és amelyik szekulárisan tiszteli azt, amivel a keresztyénség kezdődött: hogy Isten irgalmas és emberbarát Istenként lakozott az emberek között. Ehhez a mértékhez képest kell majd lemérni, hogy mennyire lesz Európa keresztyén.^[47]

– Ennél autoriterebb kijelentést régen olvastam.

– 1956 olyan sokk volt számodra, amit a hitedben fel kellett dolgozni, vagy egyszerűen elfelejtetted, és elkezdtél foglalkozni a teológiával?

– Azt hiszem. hogy az egész utána következő életem egy kicsit ennek feldolgozása akart lenni: a valószínűtlennek valósággá válása. Hogyan lehet tovább élni abban a közegben, amit az ember lehetetlennek tartott? A „mentsen Uram, Isten, ez nem eshetik meg veled” helyzete. Aztán megesik. A megesett helyzetben hogyan lehet és hogyan kell élni? Itt jött be megint egyszer nagyon elementáris erővel az a már előbb is meglévő központi témám, hogy mi az állhatatosság mint alulmaradni tudás, fölemelt fővel, minden viszontagság között, a Heidelbergi Kátéval szólva. Ennek a feladata: egyrészt napról napra az életpraxisba való begyakorlás, másrészt pedig valamennyire az elvi-teológiai feldolgozás. Azt hiszem, hogy sok mindennek motivációja éppen ez a túlélés volt.

– Meg lehet kérdezni, hogy fölszívódott-e valamennyire ez a megrázkódtatás?

– Nem úgy szívódott fel, hogy valamennyire is az érvényét vagy jelentőségét veszítette volna, hanem belészívódott minden gondolatba, vagy a gondolat lényegébe és a mindennapok vitelébe. A túlélésnek csodája, hogy íme, élek. Ugyanakkor a túlélésnek a – ezt sokan mondták akkoriban, például Szesztay András^[48] – szégyene. Megúsztuk, amikor X. Y. barátaink bent vannak még a börtönben vagy disszidáltak, vagy valami komolyabb bajuk történt. Ilyen értelemben nem az a fölszívódás, hogy eltűnt. mint ahogy idővel eltűnik a véraláfutás, hanem beleszívódott a gondolkodásba meg az életbe.

– Te is úgy jártál, hogy eljött egy idő, amikor végül is megtaláltál egyfajta modus vivendit, részben rossz lelkiismerettel, részben emelt fővel? Neked milyen volt látni másokban ezt a fajta magatartást, konszolidálódást, illetve volt-e nálad ilyen konszolidáció?

Nem. Egyszerűen nem konszolidálódhattam, nem voltak adva a körülmények, illetve amik lettek volna, azokat nem tudtam vállalni. Nálam tudatos magatartásformává lett az alulmaradás igenlése. Nem akartam abból kiszabadulni vagy kimászni, vagy valami mást találni, mint ami számomra normális.

– Ez az alulmaradás mennyire járt elszigeteltséggel az egyházon belül?

– Egyházon belül szinte teljes volt, mert a környékbeli kollégák közül voltak ugyan barátok, de ez nem igazi tápláló közösség. Maradt a levelezés: volt egy-két külföldi partner, például Ott, Ellul. És hát maradtak a könyvek, folyóiratok, újságok. Szóval inkább az absztrakt, de mégis konkrét kapcsolatok teológiai vonatkozásban. Lellén az a pár év, az nekem a legtermékenyebb időszakom volt.

– Milyen témákról írtál?

– Folytatódott a történelem téma. Akkor történt, hogy egy akkoriban induló sorozat, a Reinhardt Verlag nevében Ott kért egy kis könyvet a dialógusról. Ez volt 63-ban. Hát én ezt megírtam, és kértem engedélyt a zsinati elnökségtől, hogy „ezt és ezt a felkérést kaptam, megtehetem-e”? Elutasítottak. Heiner Ott akkor nagyon ügyesen azt mondta, hogy ezt ő megpróbálja disszertációként elfogadni, csak az kellene, hogy egy kicsit kint legyek, formálisan beiratkozzam a fakultásra. A körülmények hozzásegítettek, mert akkor jött az infarktusom… Utána kimehettem, meghívtak magánemberként a külföldi barátok, Kovács Bandi, Tóth János. Szthelo Gáborral^[49] akkor voltam együtt pár hétig fönt a berni hegyekben. Kimentem október végén és december 20-a körül volt a szóbeli. Hát ennyi volt a kintlét. Mikor hazajöttem, valamikor újév után bementem Barthának^[50] bejelenteni, hogy ez történt, várva, hogy most mi lesz. Mire ő gratulált nekem, még levélben is, hogy egyházunknak jó tisztességet” szereztem, ilyen veretes kifejezéssel.
Az irodalmi tevékenységgel kapcsolatban azt még nem mondtam, hogy Hankiss Elemér, aki az Európa Kiadónál volt akkor az angol részleg lektora, próbált fordítást meg könyvszemlézéseket küldeni. Nevetve mondta később, hogy „fehér segélyként a lebukottaknak meg a félretetteknek”. Elég sokat küldött, úgyhogy az komoly teljesítmény volt. Akkor nekem jó dolgom volt, mert a friss amerikai-angol irodalmat elküldte. Nem csoda egyébként az akkori infarktus, mert mellette a két gyülekezet, Lelle, Boglár, a biciklizés, a szórványok – azért sok volt. Meg akkor csinálták a boglári állami gazdaságnak az új szőlőfeldolgozó kombinátját, és annak a francia dokumentációját kellett magyarra lefordítanom. Szóval tényleg nagyon feszített munkaperiódus volt, de jó. Meg hát volt ott néhány egykori maradék a régi rendszerből, Zsindelyék, Héder János^[51] bácsi, nyáron pedig egy nagyon eleven társaság, még ifjúság is, mert a Bodoky, Szenthágotay gyerekek, akik most már szülők, komoly felnőttek, megtöltöttek egy fél templomot Lellén.

– Hogyan kerültél el egyáltalán Lelléről?

– Az infarktusom miatt. Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy azokat a 30 km-es lengyeltóti bicikliutakat nem bírom. Másrészt pedig Lukas Vischer, aki akkor még a Faith and Order^[52] direktora volt, írt valamit a zsinatnak, hogy támogatnák az én ökumenikus munkában való részvételemet és hajlandók áldozni is rá. Tényleg valamit összeszedtek, főként a nyugat-berlini egyházaktól, amivel ennek a lakásnak a hiányzó összegébe beszálltak, hogy meglegyen az alap, ahova jöhessek. Tóth Károly^[53] aki akkoriban külügyi osztályvezető volt, azt írta nekik, hogy szívesen, de ők nem tudnak biztosítani semmit. Akkor jött ez a segítség.

– Akkor kapcsolódtál be a Pasaréti gyülekezetbe?

– Helyileg ide tartoztam, ide jártunk le templomba. Joó Sándor egyszer eljött hozzám.

– Vele jó volt a kapcsolatod?

– Vele jó. Nem igazán mély, de őszinte. Mindenesetre jobb, mint Cseri Kálmánna1.^[54] Olyan kedves emberi kapcsolat, de azt hiszem, hogy ő akkor már fáradt, kicsit kiégett ember volt. Újat akkor már nemigen akart befogadni.

– Nem teológiai dialógus volt, hanem inkább kölcsönös elismerés?

– Igen, igen. Nem teológiai, nem.

– El tudtad volna fogadni, ha megválasztanak Pasarétre, és ott lelkészkedsz, vagy pedig megkönnyebbültél, amikor megakadályozták?

– Őszintén szólva igen. Egyik nagyon fájdalmas pontja az életemnek, hogy teljesen elferdítették, elmosták a sztorit, pedig hát itt vannak a jegyzőkönyvek, az tényleg jelentős mértékben rajtam múlott. Engem meghívtak, és akkor azt mondta Komjáthy Aladár, az esperes, hogy mondjak le, ne vállaljam. Én mondtam, hogy nem, ha ők, a gyülekezet mást akarnak, akkor majd igen. Igy lehetett tartani a frontot egy darabig Lukáts-csa1^[55] szemben. Aztán volt presbiteri gyűlés, ahol szerencsétlenül gyávák voltak, megválasztották volna már Lukátsot is, én pedig ott eléggé kifakadtam, nem emlékszem rá pontosan, a jegyzőkönyvben utána kellene nézni. Az, hogy ők akkor nem adták be a derekukat, összefüggött az én felszólalásommal. Aztán jött még egy interregnum, majd Palló Imre, meg más befolyásosabb egyháztagok beleléptek a gázba, hogy Cseri Kálmán jöhessen. Kálmán aztán még legalább egy-két évig feljárt ide rendszeresen. Beszámolt ügyeiről, gondjairól, tanácsot kért. Nagyon jónak tartottam, hogy egy ilyen fiatal és népszerűvé váló valaki, akinek teológiailag tudok valamit mondani, megkeres. Aztán kimentem Németországba, és Kálmán változott. Önálló lett, nem volt szüksége rám.

– Nem volt az elején annyira sínre téve, mint most?

– Nem, szó se róla. Nyitottabb volt, furcsa volt hallgatni egy-két hét múlva annak a nyomát, amit itt beszélgettünk. Sok mindent elfogadott.

– Te jártál oda templomba?

– 1974-ig vagy 75-ig. Talán a válásommal is kapcsolatban volt, hogy utána már nem tudtam odamenni.

– Mikor szakadtál el teljesen?

– A legutolsó lökést talán K. H. adta, már bent a Teológián. Odajött, hogy szeretne szemináriumi dolgozatot írni arról, hogy engem hogyan tettek oda Pasarétre, abban az interregnumban. Hogyan kerültem én oda akkor? Ez engem tényleg mélységesen bántott, ez lenne a „pasaréti hagyomány”? Hogy Joó Sándor és Cseri Kálmán között kvázi engem tettek oda olyan…

„Pályázott oda a tiszteletes úr vagy a professzor úr?” Annakidején persze jól esett a gyülekezeti bizalom, de azért az, hogy pasaréti lelkész legyek, nemigen vonzott. Feladat lett volna inkább.

– Mikortól keltezed a gondolkodásodban azt, ahonnan kontinuitást látsz mai teológiai alapállásoddal?

– 1963-64-től, éppen a kis könyvnek^[56] a megírásától, meg ami abból lett. Az komoly összefoglalása volt annak, amit addig tanultam, és annak a jelzése is, amit csinálni szeretnék. Igazán a legsajátosabbra úgy a hatvanas években találtam, amikor elkezdődött a polémiám az akkori reménységteológiával, a világ teológiájával (Moltmann, Metz^[57] stb ).

Publikációk kizárólag Németországban voltak, meg hát jöttek már az előadás-meghívások. Épp a múltkor gondoltam végig, hogy Európának sok teológiailag jelentős helyén megfordultam. Ez már inkább a hetvenes évekre esik. Prágába meghívtak a Comenius fakultásra, az öreg Souček, az újszövetséges, 69-ben, és tényleg nagyon büszke voltam, hogy 68 után egy magyar teológust meghívnak Prágába. Nem protokollmeghívás volt, hanem nekem szólt. Aztán még egyszer, akkor a szinódus hívott meg. Hajek volt az elnökük, és az már a chartás időszak volt. Egy évvel a Charta után. Aztán akkor volt a 71-es löweni „Hit és egyházszervezet” konferencia, ami érdekes volt. Nagyon idegennek éreztem magam abban a társaságban. Furcsa módon ott Ratzingerre1^[58] lettem jóba, akkor ő még Regensburgba is hívott, ígérte, hogy küld hivatalosan is meghívót. Ez aztán elmaradt, mert akkor volt az első érműtétem. Meg elmaradt Nairobi.^[59]

– Oda elmentél volna?

– Oda igen. Pásztor János ugrott be, aki akkor kint volt Afrikában, de egy szót nem szólt arról, hogy ő most… se előtte, se utána. Engem 1968-ban az uppsalai nagygyűlés választott meg. Én itthon a Reformátusok Lapjából tudtam meg. hogy megválasztottak.

– Mibe?

– Az Egyházak Világtanácsa nemzetközi bizottságába. Az jólesett, kedves volt, hogy gondoltak rám, de akkor már nem tudtam ennek eleget tenni. Aztán jött a mainzi meghívás, 1973-ban. Eléggé keveredik az idő. Az szintén kényszerített arra. hogy valamit elmondjak ebből a most már sajátossá váló teológiából. Ott a meghirdetett előadás alcíme ez volt: „A visszautasítástól a beleegyezésig”. A Ricoeur-könyv, a „Philosophie de la Volonté” utolsó fejezetének ez a címe. Szóval a téma a világgal való polémiában vállalt „nem és a remény által közvetített kritikus, a visszautasításon át nyert „igen” volt – és ennek az igennek a lehetősége.
Érdekes volt, hogy amikor a témát megírtam Mainzba, Ritschl^[60] azt mondta: „Gondolod, hogy valaki itt nálunk ismeri Ricoeur nevéť?” Ez volt 73-ban.

– Volt, aki ismerte?

– Volt. Nem sok, de volt. És ott összejött egy kis csapat, akik nagyon hűségesen, szépen eljártak, meg jóbarátok lettek, azok most már mind „nagy fiúk”. Érdekes volt.

– Jelentett ez neked teológiailag valamilyen dialógust, vagy pedig elég egyedül érezted magad? Voltak, akik meghallgattak?

– Két félév volt, és mást nem nagyon hozott azon kívül, hogy polémikus, kiélezett helyzetben hogyan lehet egy-egy gondolatot, ismeretet, felismerést prezentálni. A dialógus folytatásában egy pici gyakorlatot találtam. Ezt inkább a hozzám közelebb álló diákokon keresztül, mert ők azért azokat tették fel kérdésként, amiket a másik tábor érvként használt.

– Akkor még nem úgy gondoltad, hogy „én mondom, amit mondok, és aki érti, az érti, aki meg non érti, az… ” Úgy érzem, hogy mostanában van benned egy ilyen rezignáltság. Emlékszem a Komoróczy-féle egyetemi előadásra a messianizmusról. Borzalmas volt, mert annyira látszott, hogy semmit nem értettek. Te pedig rezignáltan tudomásul vetted, hogy: jó, hát Istenem. Nem éreztem azt a fajta lendületet, hogy „most akkor én elmagyarázom, és hogyha most nem értették, akkor megint megpróbálom”.

– Sokkal több már Mainzban sem volt. A meggyőzni akarás indulata hiányzott belőlem. Inkább a kívülállásnak, az idegennek feldolgozni akarása működött. Ábrahám volt a paradigma, aki olyan volt, mint a nyájból kiugrott állat, amelyik elbitangolt: a „bolyongó arameus”^[61]. Nem is annyira akaratlagos kiugrás, hanem inkább kicsúszás valamiféle rendből, vagy kiszólíttatás, amit úgy él meg az ember. mint bolyongást, idegenséget. Azt akartam érzékeltetni, hogy ez mit jelent Kelet-Európában ma, hogy ennek rendjéből kicsúszva, nem beletartozva kell itt-ott elkiáltani JHWH nevét, valahogy magával az életformával is mutatni, hogy mit jelent ez a választás vagy kihívás.

– Nem tudtam, hogy föl merem-e tenni majd ezt a kérdést, de ahogy Ábrahámot fölhoztad, ez fölbátorít. Arról beszéltél, hogy elmentél Pápára, nem volt sem vocatio externa, sem interna^[62] Valami keresés volt, és igazából nem tudtad, hogy mit keresel. Volt-e neked a teológia mint munka és a személyes hited között feszültség? Vagy ha nem volt, akkor milyen a kapcsolat?

– Azt hiszem, annyira természetes egység volt, hogy nekem konfliktusom – a sokat emlegetett hit és értelem kérdésben – soha nem volt. Talán most, a legutolsó időben, öreg koromban, de ez most nem ide tartozik. A kettő annyira elválaszthatatlanul együtt volt, munka és élet, vagy tanulmányok, tudomány és a személyes sors.

– Most nagyon primitíven konkrét leszek, úgysem válaszolsz, ha nem akarsz. Mikor kezdtél el imádkozni?

– Azt tudnám erre mondani, amit valamelyik evangélium a vaknak gyógyításáról, hogy „látom messziről az embereket, mint fákat”^[63] Nincs egy pontos cezúra, hogy mikor. Ez egy folyamat volt. Azt tudom, hogy az imádság számomra – legalábbis középiskolás korom felsőbb évfolyamaitól kezdve, mondjuk 16-17 éves koromtól – természetes volt. Biztos, hogy az ima formája és tartalma változott, de mindig ott volt. Nem tudom, hogy mikor lett ez komolyabbá, vagy formálódott át, de nem volt drámai áttörés. És nincs egy pont, amit meg tudok nevezni, hogy eddig volt a kíváncsiság, és innen jött a személyes hit; a kettő együtt volt.

–A mi generációnkban vannak néhányan, akiknél először volt egy gyermeki hit, és azután jött a nagy krízis, majd utána lehetett egy nagy rátalálás. Mi ennek a magyarázata, hogy nálad nem volt ilyen?

– Semmiféle társadalmi alapja nem volt a keresztyénségemnek. Azt mondtam múltkor, hogy én nem tartozom semmiféle közösséghez. Nekem nem volt gyerekkori vallásos közösségi élményem, nem volt miből kiszakadjak, hanem tényleg Neuland volt, mint amikor a tengerből egy sziget fölmerül. A hit az imádsággal együtt, másrészt az ismeret kíváncsisága – nem volt mitől szakadjon el, mivel szegüljön szembe.

– Nem voltál és nem vagy nagyon bizalmatlan azokkal szemben, akik beleszülettek ebbe?

– Inkább sajnálom őket. Es sok mindent megértek. hogy miért lesz az egyik abszolút tagadóvá, szkeptikussá, rezignálttá. Rossz gyerekkori élmény, jezsuita iskola vagy református kollégium, és drámaian kell a törést, a szakítást és az újat keresést megélniük. Megértem őket, legalább genezisében értem a történetüket, és ez valamit megmagyaráz a személyiségükből Tudom. hogy nagyon furcsa története van az én hitem keletkezésének.

– Valahol azért mégiscsak a kívülállással függ össze ez is?

– Igen. A negatívuma az, hogy kivételes alkalmaktól eltekintve soha nem volt közösségi élményem. Ami fenomenológiailag nézve a melegítő vagy emelő, hogy ne mondjam, extatikus együttlét, ami egyfajta részegség. Ami a konferenciák világa volt nálunk az ébredés idején. Ez nálam teljesen kimaradt.

– Akkor mit jelent az számodra, hogy a Magyar Református Egyház tagja vagy? Tudsz-e ezzel a mondattal kezdeni valamit?

– Szégyellem, de nem jelent sokat. Könnyebb – persze ez kibúvó – az Una Sancta^[64]-val közösséget érezni, vállalni, a kihívottak közösségéhez tartozni. Ezt megéltem, amikor Ági elmenetele előtt itt voltunk négyen együtt, és még egy-két ilyen kivételes alkalomkor, amikor élménnyé vált, hogy mi lehet a koinonia^[65].

– De azt, hogy a te „local church” ^[66]-öd, az a magyarországi, azt nem élted át soha?

– Úgy éltem meg. mint feladatot. Az adottnak vállalását azzal, hogy még ezen belül is talán, ha az Isten akarja – nála a lehetetlen lehetőség – akkor itt is lehet valami. Szóval nem úgy ment, mint ami nekem természetes, nem belülről tartást adó segítség, hanem sokkal inkább egy vállalandó feladat.

– Volt valaha olyan vágyad, hogy de jó lenne az akolmeleg valakikkel valahol?

– Nem..

– Csurgón sem ?

– Csurgón adva volt egy karácsonyi, újévi vagy egy nagypénteki istentiszteleten, hogy mit jelent az Isten színe előtti örvendező ünnep, vagy az egymáshoz tartozás. Ott éreztem.

– Ez sajátos keveréke az idegenségnek, meg az egyesülésnek.

– Főként azért, mert mint egy idegen bolygóról jött ember, úgy kerültem oda, és ott valami nagy hálával éltem meg, hogy nekem ezekkel az emberekkel közösségem van.

– Az ilyen közösségmegélésnek a lényege a szemérmesség.

– Köszönöm, hogy ezt kimondod, mert én a lelki sztriptízt – ezt nem… !

– És innen van a bizalmatlanságod azokkal a közösségekkel szemben, ahol tematizálják az összetartozás-élményt. Nem előítélet ez?

Nem, csak azt mondhatom, hogy ez vagyok. Nem mentális dolog ez az előítélet, hanem valami képtelenség a megélésre. Természetesnek tartottam, hogy nekem ehhez nincs közöm. Kritika annyiban, hogy ez a túltengő érzelmesség, most már intellektuális meggyőződésem szerint is, ez nem a keresztyénség… Az a keresztyénség, ami ebben a kvázi extatikus érzelmiségben megnyilvánul, az szerintem sokkal inkább mondjuk a gnosztizáló hellenistákra volt jellemző. Inkább tévút, mint út a krisztiánoszok számára. Az újszövetségi hithez nem sok köze van.

– Azért elismered, hogy ezen az oldalon mégis valaminek a hiteles megélése történik? Például arra gondolok, hogy Sölléék^[67] számára a dél-amerikai bázisközösségek az Isten országának a jelei. Számodra van-e ma ilyen jel?

– Ahol megélik hitelesen a hitet? Utána kellene gondolni, mert nem tudok most ilyet. Sokkal inkább a fejemmel tudom, hogy voltak és vannak ilyenek. Csak a magam számára nem fedeztem fel. Ez az elképzelt lehetőség nem vált soha valósággá.

– Mi, a tanítványaid sokszor úgy éreztük, hogy kimondasz határozott „nem”-eket, de az „igen” már sokkal kevésbé határozott, és a „mit csináljunk” kérdésére nem érkezik válasz.

– Semmi nem volt tőlem annyira idegen, mint a magabiztos, vagy ne mondjam, fanatikus igenlés. Magam körül, nemcsak magyar körben, hanem az elérhető irodalomban is azt láttam, hogy azok az emberek. akik gátlástalanul mondják a maguk igenjét és holtbiztosak a maguk igaza felől, azok nagyon ijesztőek. A szeretett Lutheremmel szemben is ez a gyanúm. A Szentlélek nem szkeptikus – igaz. De hamis Luther-interpretáció volna az, hogy a hit valamilyen holtbiztos, rendíthetetlen, masszív affirmációban jelenik meg. Szellemi beszűkülés, hübrisz és embertelenség számomra ez a nagyon biztos igenlés. Tudom, hogy féloldalasság, hogy a „nem” volt erősebb bennem. noha a mélyen lévő „igen”, mint a nehezék a vitorlás hajón az megvolt, de nyilvánvalóvá azért a „nem”-ben váltak a nyilatkozataim, mert ösztönösen. nagyon mélyen féltem a fanatikus biztonságtól.

– Én úgy érzem, és javítsd ki, ha nem igy van, hogy ez műfaji kérdés is nálad. Ahol a teológiai tanításról van szó, ott nagyon fontosak ezek a nagyon határozott nemek, az igeneket pedig inkább a prédikációidban éreztem.

– Igy nem mertem volna, és nem is tudtam volna ezt kimondani, de azt hiszem, hogy ez pontos. Ha végignézem, hogy miket is prédikáltam, ott, a szószéken, azt hiszem, hogy dominál az igen.

– Egy „halhatatlan barátunk” mondta ezt, hogy „ez az Ervin olyan pietista prédikációkat mond, akkor meg mi baja van neki a pietistákkal?”

– Ez az előbbiekre vonatkoztatva igaz.

– Az elején visszautasítottad azt, hogy részedről bármiféle konszolidáció lett volna, de valamilyen módon mégiscsak olvadt körülötted a jég. Sokat publikáltál, utaztál. Mi volt ebben az olvadásban a lehetőség, volt-e benne kísértés?

– Nem is tudom, hogy az olvadás hol kezdődött el. Talán az infarktussal. Tehát hogy kimehettem három hónapra. Meg hogy Bartha imigyen nyilatkozott. Meg hát még egy volt. Éppen tegnap írtak Erwin Fahlbuschék^{[68] .}Nekik sok rossz szerepük volt itt nálunk, ezt utólag még inkább tudom, de volt esetemben egy jó. Ő engem mindenképpen be akart vonni a felekezettudományi munkába, és erre valahogyan rábeszélte Kádár Imrét^[69] Kádár Imre velem egyszer beszélni akart, és ez annyira elképzelhetetlen volt: az öreget ismerni kellett volna, hogy az averzió megtestesülése volt mindazzal szemben, ami én voltam. Családilag, a magam ludovikás múltjával, meg nem pietista keresztyénségével. És ez az öregúr – nem tudom. miért – erre hajlandó volt, és idővel valamiféle bizalmat kezdett érezni irántam. Azt hiszem, azt mérte fel a maga szempontjából, hogy neki vagy az intézetének hoz valamit a konyhára, ha én ott vagyok.

–A neveddel valamiféle hitelességet akart mutatni?

– Igen, igen, lehet, hogy ő manipulált ezzel. Mindenesetre ő vállalta, hogy odakerüljek a Felekezettudományi Intézetbe. Fahlbusch ötlete volt, hogy kineveztessen kutató professzornak. Formálisan vagy politikailag, közéletileg ez nyitott egy ajtót arra, hogy mozoghattam valamerre.

– Es az nem zavart, hogy arra használják esetleg ezt az egészet, ami neked idegen?

– Azt gondoltam, hogy én mást mondani és tenni sehol, soha nem fogok. mint amit vallhatónak érzek, jónak és tisztességesnek tartok. Ha engedik, engedik, ha nem, nem, ha elküldenek, elküldenek. Abszolút szabadnak éreztem magam, mert nem akartam semmit, nem én kértem ezt az állást. Nem kellett bejárni a hivatalba, az életformámon semmit nem változtatott: ez alatt a címke alatt dolgoztam, ennek az alig létező intézetnek a munkatársaként

– Ehhez azért az is hozzátartozik, hogy téged magyar részről soha nem küldtek ki, hanem mindig kintről hívtak meg, itthonról legföljebb nem akadályoztak.

– Igen, akkor jött a Sprachenkonvikt^[70] berlini meghívása, aztán az előadások Baselben, Bensheimben, Bonnban, Bernben. Mindenhova meghívások. Az utazást biztosan az tette lehetővé, hogy Kádár Imre a rendszer fő egyházi bizalmija volt. Bár Bartha alatt már nem, akkor inkább már mellékvágányra tolt figura volt, de azért jelentett valami biztosítékot vagy garanciát az állam felé. Két akkori ifjú barátom, Tarr Kálmán és Komlós Attila akkor még föl-följártak hozzám. Ha társadalmi konszolidációban részt vettem, vagy részem volt, akkor ezen a vonalon.

– Emlékszem, hogy 1978-ban, a doktorok kollégiumán elmondtál egy előadást, húsz éves voltam akkor, és kérdeztem: „Ki ez a Vályi Nagy Ervin?” Mondták, hogy valami csodabogár. Hát ez látszott, például nem volt rajtad fekete..

– Akkor volt itt Moltmann és van den Heuvel, a holland egyház küldötte, akit Lukas Vischeren^[71] keresztül ismertem. Előadásom előtt mondtam neki hogy most gondoljon rá, hogy ez elmenjen, mert nem tudom már pontosan, mi volt, de volt az előadásnak egy, Bartháék számára teljesen elfogadhatatlan része. És olyan kedves volt, hogy amint befejeztem, felállt, odajött és átnyújtott egy névjegyet. Később néztem meg- ilyesmit írt rá, hogy köszönet a testvérnek és a tanítónak. Megértették és tudták. hogy ez itt mit jelentett akkor.

– Lehet azt mondani, hogy ez az időszak egy másik fejezet, új címmel az „Isten és történelem” -téma után?

– Talán igen. Ez az én „konzervatív” fordulatom. olyan értelemben, hogy akkor kezdődött a „politikai teológiákkal” szembeni fenntartásom, amelyből az idők során majdnem hogy düh lett. a tévutak miatt. A vitapartner ez a vonulat lett. Ennek valamiképpen nyoma az a kis nyomorult könyv, a Nyugati teológiai irányzatok, amelyikben van egy-két passzus, ami csoda, hogy akkor megjelent. Nem volt igazán jó lektora annak a könyvnek

– Azért így is majdnem tíz évet várt.

– 1977-78-ban írtam, és 84-ben jelent meg. Ami a politikai teológiákat illeti – és hát persze, hogy a magyar szolgálat-teológia is az volt, affirmatív teológia, szóval a meglévőt igazoló a teljes elutasítást képviseltem, csak ezt nemigen fedezték föl

– Amikor bekerültél a teológiára, az azért változtatott valamit az életformádon. Hogy volt ez, megkeresett Tóth Károly^[72] ?

– Igen, azt mondta, hogy most már ideje lenne tanítást vállalni. Láthattam, hogy akkoriban bejött Molnár Miklós^[73] , meg még valakit behozott, hogy emelje a teológián a színvonalat. Sarkadi Pali most nyugdíjba megy mondta, vállaljam el az „Újszövetséget.” Mondtam, hogy az újszövetségi teológiát szeretem, valamennyire ismerem is, de hát én nem vagyok újszövetséges. Na jó, hát akkor majd megoldjuk, mondta, és akkor Sebestyént áttette újszövetségesnek, nekem pedig azt mondta: „Hát legyél rendszeres.”

– Huszti^[74] akkor már kibukott?

– Igen, ő akkor már két-három éve lelkész volt. Nem közvetlenül utána jöttem. Új élmény volt a diáksággal való találkozás. Bennem előzőleg soha nem volt pedagógiai hajlam és késztetés, de akkor valahogy föltámadt valami pedagógiai erosz. Rájöttem annak a jó ízére, hogy mit jelent, hogy x számú diák figyel, és egy része valamit meg is hall. Egy-két év után aztán az változott, hogy Tóth Károly erről az újat akaró és engedélyező vonalról leszállt, és átment abba, hogy stabilizálni kell a Teológiát, baj ne legyen, innen ne menjen ki hír, ami támadhatóságot tesz lehetővé. Ez már a Barthával való rivalizálásához tartozott. Szóval az a minimális támogatottság, amit az első két évben éreztem Tóth részéről, az, hogyha én valamit a karral szemben mondtam, akkor úgy érezték, hogy emögött ott van a püspök jóváhagyása, ez megszűnt. Akkor már nem az újító vagy radikális vonalamat erősítette, hanem a karnak rossz konzervativizmusát. Ez kínos volt. Nem volt kolléga, aki valamit vállalt volna tovább is abból, hogy a teológia önállóságát védeni kell, és meg kell próbálni az újat behozni.

– Tulajdonképpen ezért vonultál vissza?

– Azt hittem, hogy ez valamilyen jel lesz. Ha én 60 éves korban nyugdíjba megyek – nézve az átlagéletkort – akkor meg fogják kérdezni, hogy miért. És akkor majd elmondhatom, hogy miért. De el se búcsúztattak. Mint a kutya, elkullogtam. Gondolom, nagyon örültek, hogy ettől a tehertételtől megszabadultak. Szóval nincs már ott olyan valaki, aki azt mondja, hogy gyávák vagytok vagy álnokok.

– Elég sok gyomorremegést okoztak ezek a kari ülések?

– Nagyon, nagyon.

– Voltak nyílt viták, vagy pedig állandóan csak megjegyzéseket tettél?

– Nyílt viták is voltak, konkrét esetek, például a felvételeknél, de részletkérdésekben is.

– Emlékszem, az a káderlapkészítés minden diákról, az félelmetes volt. ^[75]

– Szomorú volt. Még egy dolog. ez teljesen általános és ezt ma is így gondolom, nemcsak hazai, hanem külföldi tapasztalatok alapján is: azért nem lenne nekem való a tanárság sokáig, mert unom a tanári rutinmunkát. Nem nekem való. Minden normális egyetemi teológiai tanár beáll arra, hogy háromévenként, ötévenként előveszi az egyszer jól kidolgozott alapanyagát. hozzáigazítva, felvizezve újra elmondja. Teljesen jogos, és azt hiszem, nem is lehet máshogyan csinálni. Es én erre képtelennek éreztem magam, és érzem ma is. mert unom, ha még egyszer el kell ugyanazt mondani. Arra viszont senkinek sincs ereje, vagy nagyon kivételes lángésznek kellene lennie, hogy minden évben leüljön és megírjon egy egész évre alkalmas előadássorozatot. Valahol ez ellaposodik. Erre a tanári rutinmunkára én tényleg nem vagyok alkalmas.

– És a diákok?

– Azt hittem – és ez tévedés volt hogy nem sokat számít az, hogy aktív tanárság vagy nyugdíjas tanárság. mert úgyis egy része valamiképpen megkeres engem, és tudok velük beszélni. Ez történt is egy-két évig, szemináriumok, effélék voltak, nem széles körben, aztán amikor azok az évfolyamok kihaltak, amelyekkel volt még valami személyes kapcsolatom, akkor ez érthetően elmaradt. Nem okozott túl nagy fájdalmat, csak egyszerűen a magam rezignatív szemléletét igazolta. hogy ez így van. Ez a világ rendje.

– Én arra gondoltam, hogy talán nem volt elég erős az igény a diákok részéről. A jelenlét, amit te is állandóan mondasz, hogy az ember persze nem profi, de ha ott van egyáltalán, és képvisel egy más magatartást, mentalitást, ez már magában fontos dolog ebben a provincialitásban, állóvízben. Neked ez nem volt elég erős hívás?

– A hívás elég erős volt. noha idővel csökkent. Volt egy-két csúcsévfolyam, amelyekből ezt éreztem. Utána lehet. hogy én magam sem sugároztam már azzal az intenzitással azt, ami hatott. vagy amire nézve a hívás jött volna. Valahogy ez alábbhagyott. Aztán hozzájött az egészségi probléma is, a gyengeségeim. Harmadsorban az a képzet vagy vágyálom, hogy majd csak menetelem lesz a diáksághoz a legalitáson kívül is. Szóval. hogy a tanítás nem attól függ, hogy én a munkakönyvem szerint aktív vagyok vagy nyugdíjas.

– Attól kezdve lettél remete.

– Még az első évben, nem tudom, névnap vagy mi volt az, az Alkotmány utcában ünnepeltünk tavasszal, sokan voltak ott. De a hurkot mindig a nyakam körül éreztem, hogy jó, ez van, de holnap láthatatlan ujjal meghúzza valaki a zsinórt. Volt valami provizórium az egész létemben.

– Egyébként ebben volt realitás. Tudom, hogy amikor Krötkéék^[76] itt voltak Berlinből, akkor például a: állambiztonság elég szorgalmasan fényképezett. Tehát ez nem volt teljesen irreális félelem.

– Az benne volt a pakliban, hogy egyszer ezt leállítják

– Elég nyilvánvalóan kiderült az eddigiekből, hogy a: egyházon belül, a magyar teológián belül szellemi kapcsolatod nem volt senkivel.

– Személyesen – és az sokat számít – Török Istvánnal^[77]. Nekem Török Pista bácsi rettentően imponált. Nem is a teológiája, mert az messze van tőlem, túl doktriner, túl iskolás, túl szigorú. de emberként, meg ahogyan tartotta magát. ahogyan ezt a világból kirekesztettséget vállalta, panasz nélkül, és dolgozott, ez nekem nagyon imponált. Es nagyon jólesett, hogy amikor valahol bármi megjelent tőlem és ő látta, értő módon, félretéve kritikai fenntartásait, csak a jót mondta. Nagyon biztatott. Ennyi szakmai visszajelzést kaptam.

– Ettől eltekintve, úgy gondolom, te inkább otthon voltál, jelen voltál ebben a budapesti magas értelmiségi, „második nyilvánosságban” mint mondjuk az egyházi, nem létező értelmiségi körben.

Sokáig mondogattam ezekben a pesti években, tehát 66-tól, hogy van egy „láthatatlan gyülekezetem”. Nem sorolom a neveket.

 

Utóirat

a Budapesti Református Teológiai Akadémia néhány diákjának tollából:

Vályi Nagy Ervin 60 éves

Szükségünk van az ünnepre. a hétköznap méltóságát megadó minősített időre. Ilyen értékes idő, a hálaadás ideje számunkra Vályi Nagy Ervin professzor úr 60. születésnapja, amikor érte és a tőle kapott sok-sok ajándékért mondhatunk köszönetet. Íme, egy csokor ezekből:
Köszönjük, hogy megmutatta, hogy a teológia elsősorban nem tudomány, hanem a reménységről számot adni tudó ember életformája.
Köszönjük hogy vállalta ezt az életformát. még ha évekig úgy kellett is a hüpomoné-t önmagának fordítania, hogy az „alulmaradás képessége”
Köszönjük, hogy megtanulhattuk, hogy aki hisz, az nem fut. S ő is maradt, itt és most, ebben a református egyházban.
Köszönjük, hogy ember, kegyelemben bízó bűnös – a testvérünk
Köszönjük, hogy mindig a rendelkezésünkre állt, s hogy sosem kényszerített ránk semmit. Megérthettük, hogy a szeretet nem kötöz, hanem felold, mert a szabadságban gyönyörködik.
Isten éltesse sokáig!

A teológiai faliújság köszöntője, 1984. november 11.

Jegyzetek:

1. Karl Barth (1886-1968) a 20. század legnagyobb hatású protestáns teológusa. 1919-ben írt kommentárja Pál apostol Római leveléhez a dialektikus teológia elindítója volt. ↑
2. Utalás a világ nem-katolikus egyházainak világszervezetére, a genfi központú Egyházak Világtanácsára (EVT). ↑
3. G. von Rad, Theologie des Alten Testaments, München 1957 ↑
4. latin: Kongrua = államsegély a lelkész fizetésének kiegészítésére. Stóla = a temetések, keresztelések, esküvők lelkészi tiszteletdíja. ↑
5. Igy jelölik a háború utáni egyházi életet megelevenítő, személyes hitélményt hangsúlyozó mozgalmakat. ↑
6. Békefi Benő (1909-1964) A Dunántúli Református Egyházkerület püspöke 1962-64–ig. ↑
7. 1951-ben kelt nyilatkozat, melyben az egyházvezetés a lelkészek igehirdetői szolgálatát vonta szigorú ellenőrzés alá, és betiltotta a missziói tevékenységet . ↑
8. Dr. Joó Sándor (1910-1970) A Budapest-Pasaréti gyülekezet megalapítója ( 1940) és haláláig lelkipásztora. ↑
9. Dr. Makkai László (1914-1989) (egyház)történész. ↑
10. J. Ellul (1911) francia közgazdász, filozófus, laikus teológus. ↑
11. vö. a kötet előszavának jegyzetével. ↑
12. „Zeitschrift für evangelische Theologie” – bázeli teológiai folyóirat. ↑
13. Utalás F. Gogarten (1887-1967) német evangélikus teológus szekularizációval kapcsolatos írásaira. ↑
14. Döbrössy Lajos (1906-1992) református lelkész, teológus. ↑
15. Dietrich Bonhoeffer (1906-1945) német evangélikus teológus, részt vett a német ellenállásban, ezért a háború utolsó napjaiban a flossenburgi koncentrációs táborban kivégezték. A „Wiederstand und Ergebung” börtönben írt leveleit, tanulmánytöredékeit és verseit tartalmazza. ↑
16. Csomasz Tóth Kálmán (1902-1988) református lelkész, egyházzenész, teológiai professzor. ↑
17. Makkai Sándor (1890-1951 ) A második világháború utáni ébredés egyik vezéralakja. Korábban teológiai tanár Kolozsváron, majd az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke ( 1926-1936). Áttelepülése után teológiai professzor Debrecenben. ↑
18. Révész Imre (1889-1967) Századunk egyik legjelentősebb magyar egyháztörténésze. Teológiai tanár Kolozsváron majd Debrecenben, ugyanitt püspök 1938tól 1949-ig. Utána az MTA munkatársa. ↑
19. Péter János (1910) Debreceni püspök (1949-1956). Utána állami szolgálatba lép 1961-1973 külügyminiszter. ↑
20. Zsindely Ferenc (1891-1963) A háború előtt államtitkár, majd miniszter 1944 március 22-ig.

    Felesége, Tüdős Klára (1895-1980) évtizedeken keresztül az Országos Református Nőszövetség elnöke. Istenhegyi villájukban zsidókat és más üldözötteket mentettek a háború alatt.

    Pilder Mária (1888-1966) Hosszú ideig a Nőszövetség titkára, a Református Konvent munkatársa, Barth magyarországi fordítója. ↑

21. „Református Gyülekezet” 1949 és 51 között a gyülekezeti megújulás lapja Makkai Sándor szerkesztésében. Megszüntették. ↑
22. Kállay Ferencné Tóth Eglantine ↑
23. B. Szabó István édesanyja, Szabó Imréné, a sárbogárdi lelkész felesége ↑
24. A Budapesti Református Teológiai Akadémia fennállásának 100. évfordulóján ↑
25. W. A. Visser’t Hooft (1900-1984) A század egyik nagy holland egyházi személyisége. 1938-1966: az Egyházak Világtanácsa főtitkára. ↑
26. Finta István (1 915-1992) Lelkész, zsinati főtanácsos, majd a Reti)łmátlłsok Lapła főszerkesztője, teológiai tanár. ↑
27. ford.: Isten szenvedő szolgája ↑
28. Pap László: Tíz év és ami utána következett 1945-1963 (EPMSz Bern/Budapest 1992) ↑
29. Bereczky Albert (1893-1966) A Dunamelléki Ref. Egyházkerület püspöke 1948-58 között. ↑
30. „beteljesedés nélküli teológia” ↑
31. A náci ideológiát támogató egyházi mozgalom a 30-as évektől Németországban. ↑
32. Utalás K. Barth 1951 -ben Bereczky püspökhöz irt levelére, melyben a magyar ref. egyházvezetés „teológiáját” a német keresztyének tévtanitásához hasonlította. ↑
33. E. Troeltsch (1865-1923) német teológus, történetfilozófus. ↑
34. P. T. de Chardin (1881-1955) Francia jezsuita teológus és filozófus. ↑
35. Utalás Kovács Andor könyvére: Forradalom Somogyban, New Brunswick, N.J

    USA 1988 ↑

36. vö. Máté evangéliuma 16,22 ↑
37. görög: „kitartás, türelem” ↑
38. Utalás az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem felsőőri akadémiai napjaira, 1989. április 29 — május 6. ↑
39. P. Ricoeur (1913) Francia filozófus. ↑
40. E. Jüngel (1934) Német evangélikus teológus. ↑
41. G. Sauter (1935) Német evangélikus teológus. ↑
42. német: „vérbő, vérmes” ↑
43. latin: „Isten Igéjének szolgája” ↑
44. T. Rendtorff német evangélikus teológus. ↑
45. J. Moltmann ( 1926) Német ref. teológus, a ,reménység teológiájá”-nak képviselőie ↑
46. Európai Protestáns Nagygyűlés, Budapest, 1992 ↑
47. T. Rendtorff, Wie christlich wird Europa sein? in: Zeitschrift für Evangelische Ethik, 36/2, 1992 , 99-110. o. id.: 110.o. ↑
48. Szesztay András (1926) szociológus, 1956-ban a Keresztény Ifjúsági Szövetség egyik vezetője. ↑
49. Szthelo Gábor (1909-1974) evangélikus lelkész, a 2. világháború idején több ezer gyermek megmentője. ↑
50. Bartha Tibor (1911) Debreceni püspök, a református zsinat lelkészi elnöke (19581986). ↑
51. Héder János (1895- 1962) Gazdasági szakértő, 1946-ban az ún. köztársaság elleni összeesküvéssel kapcsolatban letartóztatták ↑
52. L. Vischer (1926) svájci református teológus, ökumenikus személyiség. Faith and Order = „Hit és Egyházszervezet”, az EVT tanulmányi bizottsága. ↑
53. Tóth Károly (1930) 1955-től a református egyház egyik külügyi vezetője, 19771990 budapesti püspök, évtizedekig a Keresztény Békekonferencia (Prága) főtitkára, majd elnöke. ↑
54. Cseri Kálmán 1971-től a Budapest — Pasaréti gyülekezet lelkésze, vö. 8.sz. jegyzet. ↑
55. Lukáts József református lelkész volt a hivatalos jelölt a Joó Sándor halála folytán megüresedett lelkészi állásra. ↑
56. Kirche als Dialog, Basel, 1967 ↑
57. vö. 44.sz. jegyzet. J.B. Metz (1928) német r. katolikus teológus. ↑
58. J. Ratzinger (1927) r.katolikus teológus, később bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa. ↑
59. Az 5. nagygyűlése 1975-ben. ↑
60. D. Ritschl (1929) német ev. teológus vö. ↑
61. 5 Móz 26,5 ↑
62. latin: „külső és belső elhívás” ↑
63. vö Mk 8,24 ↑
64. latin. „egyetemes anyaszentegyház” ↑
65. görög: „közösség” ↑
66. angoľ „helyi egyház” ↑
67. D. Sölle ( 1929) német evangélikus teológusnő ↑
68. E. Fahlbusch ( 1927) német ev. felekezettudós, az EKL (Protestáns Egyházi Lexikon) egyik kiadója. ↑
69. Kádár Imre (1894-1972) Újságíró, rendező, később teológiai tanár, egyházkerületi főgondnok (Dunántúl). ↑
70. Kelet-berlini lelkészképző intézet. ↑
71. vö. 52. jegyzet. ↑
72. vö. 53. jegyzet. ↑
73. Molnár Miklós (1929) 1980-tól Budapest — Kálvin téri lelkész, teológiai óraadó tanár. ↑
74. Huszti Kálmán (1927) ref. lelkész, teológiai professzor. ↑
75. Az akkori püspök arra kötelezte a professzori kart, hogy titkos jelentéseket készítsenek a diákokról. ↑
76. W. Krötke, kelet-berlini ev. teológus egy diákcsoporttal meglátogatta a budapesti teológiát. ↑
77. Török István (1910) Először pápai, majd sárospataki, később debreceni teológiai professzor. A hatvanas években nyugdíjba kényszerítették. ↑