Isten félelem nélküli gyermekei
Budapest, Kálvin tér, 1983. május 17.
A feltámadott Jézus negyven napon át sok jel által megmutatta kiválasztottjainak, hogy él: megjelent nekik és szólt az Isten Országára tartozó dolgokról. Negyven napon át – ezen a földön! Ezek a napok még Húsvéthoz tartoznak – Pünkösd adventjében. Mert az apostolok ebben az időben arra várnak, hogy aki „felemeltetett”, vagyis mindent elvégezve visszatért az Atya dicsőségébe, elküldi Szentlelkét, aki tanít, vezet, vigasztal – mindörökké.
Negyven húsvéti nap ezen a földön, ahol a keményszívű és hitetlen tanítványok lehetetlennek tartották az Isten igazsága szerinti életet! Ez az aion = világkorszak gonosz; a Sátán megakadályozza az igazság érvényesülését; nem lehet feltámadást élni ezen a földön, ahol a halál, a kereszthalál az utolsó állomás. – A tanítványoknak, a tizenegynek ez a panaszkodása a Márk evangéliuma 16. részének egyik régi, már a II. században ismert töredékéből való. Panaszuk, önigazolásuk a mienk is – sok-sok keresztyén nemzedéké. Krisztus feltámadott (jó, én ezt hiszem és vallom), de mi hogyan éljünk „e jelenvaló gonosz világban” (Gal l), hogyan éljünk ezen a földön, ahol látszólag semmi nem változott?
A feltámadott Jézus ezen a földön jelenik meg az apostoloknak – és beszél velük. Miről? A Cselekedetek könyve röviden csupán ennyit mond: „Isten Országáról”. Az Országról, amely őbenne, személyében és munkájában közeljött – „Íme, itt van közöttetek!” –, s amely eljön majd az Atya dicsőségében. Ezért tanított így imádkozni: „Jöjjön el a Te országod!”
Az Isten Országára tartozó dolgok összefüggésében beszélt arról, hogy mi a tanítványok dolga és mi nem, éppen Húsvét és Pünkösd között.
Ez ma az egyik témánk – és ez lesz a következő estéken is, még ha nem is ezekkel a szavakkal beszélünk róla: mi a dolgunk, a tennivalónk – és mi nem? A Szentírás nem történelemkönyv, amely arról számol be, hogy mi volt egyszer, például az első Húsvét és Pünkösd között, hanem igehirdetés: a mi tanításunkra nézve íródott. Ami egyszer történt, az egyszer s mindenkorra szóló tanítás a történelemben élő tanítványoknak. A maiaknak is.
Mi hát a tanítványok dolga? Jézus meghagyta nekik, hogy ne menjenek el Jeruzsálemből, hanem várják meg az Atya ígéretét, az ígéret beteljesedését, a Szentlélek elküldését. Maradjanak és várjanak Jeruzsálemben, ahol vannak, ahol voltak Jézus szenvedésének és halálának napjaiban. – Az ember, még ha keresztyén is, hívő is, nem szívesen marad ott, ahol szenvedett, ahol kudarcot vallott, vagy ahol meghalt, ahonnan elment az, akit szeretett. Az ismerős színtér egyszerre félelmetessé és nyomasztóvá válik; jó a környezetváltozás – még az orvosok is ajánlják. – Jézus azt mondja a kiválasztottjainak: maradjatok Jeruzsálemben, a kudarc, a veszteség helyén. Ahol vagytok, oda jön a Vigasztaló és megszabadító. Ahol vagyunk, ott van menetelünk Istenhez, aki nemcsak megsebez, hanem be is kötöz. – Ha elfutunk Jeruzsálemből, a nehéz és veszélyes városból, szorongattatásunk és gyászunk színteréről, akkor elfutunk a Naptámadat elől, aki a sötétségünkben keres bennünket.
A tanítványok dolga ez: maradjanak Jeruzsálemben és maradjanak együtt; ne szóródjanak szét. Együtt várjanak a Szentlélekre, aki majd megerősíti és vezeti őket. – Tegnap és ma és minden időben keresztyénnek lenni annyi, mint várni az életet adó teremtő Szentlélekre, mégpedig imádságban: jövel teremtő Szentlélek! Naponkénti Szentlélek nélkül nem megy a keresztyén élet, még kevésbé talán, mint kenyér nélkül a test élete. A Szentlélek ugyanis a jelenlévő, velünk-lévő Isten: deus praesens.
Arról is beszélt a Föltámadott, hogy mi nem a tanítványok dolga: „Nem a ti dolgotok tudni az időket és alkalmakat…”(7). Nem a mi dolgunk, hogy elméleteket gyártsunk az Isten menetrendjéről és a saját jövőnkről. A hit nem spekuláció, nem történetfilozófia vagy vallásos futurológia.
A jövő az Ő kezében van; az egész időnk (sőt, időink: Zsolt 31,16), a sírás és nevetés, a gyász és a tánc, a születés és meghalás idői (Préd 3) az Ő kezében vannak. Hála Istennek! Jó, hogy a jövőnk a meglepetések zónája, nem pedig egy eleve föltérképezett tartomány, sínpár, amin csak végig kell gördülni. A meglepő fordulatokban Ő jön hozzánk, nem a sors játszik velünk. Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy a meglepetésekben, az életfordulókban ne a sorssal találkozzatok, a némával és könyörtelennel, hanem az élő Istennel, aki azt akarja, hogy mélység és magasság javatokra szolgáljon, akik Őt szeretitek.
A jövő tudása nem a mi dolgunk. Nekünk csak annyit szabad tudnunk (és ez a tudás tényleg szabadság!), hogy Krisztushoz tartozunk, mind életünkben, mind halálunkban, mélységben és magasságban. A jövő-spekulációk nem a mi dolgunk, a történetfilozófiai vagy történetteológiai spekulációk sem, ahogyan a gond sem a mi dolgunk, hanem a Gondviselőé. Ő veszi magára a jövő miatti gondunkat, ha reá vetjük. A mi dolgunk a bizalom és a tett, a jövőt készítő tett – akkor is, ha hiábavalónak tűnik. A mi dolgunk – a Heidelbergi Káté 52. válasza szerint – az, hogy mindennemű háborúság, nyomorúság közepette „fölemelt fővel várjuk az égből azt az ítélőbírát, aki rólunk minden kárhoztatást elvett…”. Fölemelt fővel, kiegyenesített térddel – napról-napra megfutva az előttünk lévő küzdőteret, elvégezve, ami ránk van bízva, hűségesen, becsületesen. Hűségesen a kevésen, és vigyázva éjszaka is.
Ez az ötven nap Húsvét és Pünkösd között alkalmat ad annak őszinte meggondolására: milyen hasznunk van Krisztus feltámadásából és megdicsőüléséből, a halál fölötti győzelméből? Van belőle egyáltalán hasznunk? Profitálunk belőle? Máshogyan élünk, mivel föltámadott az Úr, s ül az Atya Istennek jobbján?
Erről kellene számot adni magunknak Isten színe előtt! Tisztáznunk kellene önmagunkban, hogy jelent-e valamit és mit jelent a vallástételünk: „Krisztus föltámadott”! Belejátszik-e, meghatározza-e a gondolkodásunkat, az életvitelünket az a csoda, hogy az utolsó szó nem a halálé, hanem az életé? Mi következik abból, hogy „hiszem a testnek föltámadását és az örök életet”?
A mindent átfogó, nagy következmény az Újszövetség szerint az, hogy nem kell félnünk; vége a félelemnek. Elnyeletett a halál diadalra; most élhetünk ebből a diadalból, mint félelem nélküli emberek.
Nehezen tudjuk elképzelni – vagy talán egyáltalán nem –, mit jelentene az Isten félelem nélküli gyermekeinek megjelenése a földön. Egy biztos: világítanának, melegítenének, bizalmat támasztanának, só és kovász lennének a tésztában. Tisztább és emberibb lenne a világ általuk – a félelem nélküli Krisztus-hívők által!
Nagyon szónokiasnak és ezért hamisnak hangzana, ha föltenném a kérdést: hol vannak ezek a hívők? De ha szónokiasnak hangzik is, ez a jelenünk kérdése. Hol vannak a tiszták, erősek, a férfiak, a fölemelt fejűek, a félelem nélküliek? Keresztyének, akik ebben az értelemben kemények, mint a kovakő – nem pedig puhák és nyúlósak, mint a csiga. Ezek a kovakő-kemény keresztyének hiányoznak, a megbízhatók, akik ismerik a szelídséget, jóságot. Talán csak az ilyen ismeri, miközben a puha: agresszív.
Ha Húsvét érvényesül – ez lenne a valóságos Pünkösd, ha bennünk lesz valóság, ami Nagypénteken és Húsvétkor elvégeztetett! –, vége a félelemnek, mert eljön hozzánk a bizalom és más lesz az életünkhöz való egész hozzáállásunk. Ez a mássá-lét a megtérés. Ezt a globális folyamatot, amely a reformátor szerint halálunkig tart, nem szabad fölhígítani és azonosítani valami érzelmi aktussal. A megtérés több, igényesebb, keményebb dolog, mint a látványos és érzelmes megtérők élménye.
A megtérés új hozzáállás a saját életünkhöz – és így a másokéhoz is. Alapvető változás, mert az alap változik: „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”; az alap változik, nem pedig a régi én lesz vallásossá. Elviselhetetlen, ha egy alattomos ember vallásosan alattomos, egy gyáva vagy törtető vallásos gyáva vagy törtető lesz. – Bármiféle helyzetben vagyunk, Diás lesz az életértésünk, az értékrendünk, a magatartásunk irányvonala. Méghozzá ott, ahol vagyunk, ahol élünk, ahol élnünk kell – vagyis mindegyikünk esetében pontosan meghatározott körülmények között. Oda jön el a Szentlélek, ahol vagyunk, ott kapunk erőt! Maradjatok Jeruzsálemben! mondta Jézus a tizenegynek.
Ha eljön a Szentlélek, ott tudunk élni, ahol élnünk kell. Nem a félelem lelkét kapjuk, hogy elmeneküljünk onnan, ahol a napjainkat számlálnuk kell, hanem a fiúság lelkét, a bizalomét, háláét és a reménységét. Általa tudunk majd élni ott, ahol élnünk kell, és biztos, hogy a hegyen épített város nem rejthető el. Ennek az életnek nem kell reklám, mert ez fénylik. És akkor megtörténik, hogy akik ezt látják, dicsőítik Istent, akit talán nem ismernek. De majd számon kérik tőletek a bennetek levő fényt, reménységet és erőt. És akkor majd beszélhettek, beszélhetünk, akkor majd lesz fül annak meghallgatására, amit mondunk.
Ámen.