„Ne félj, mert megváltottalak…”
Tóth Anikó és Günter Leininger esküvőjén
Nem én választottam ezt a bibliai verset, hanem a Losung szerint ez következik a mai napra, s én csak annyit tettem, hogy mondanivalóját megpróbáltam erre az esküvőre vonatkozóan átgondolni. Hiszem, hogy erre az alkalomra is van mondanivalója.
Ez a mondanivaló nem kézenfekvő. Ti is, a gyülekezet is arra gondolhat: mit mondhat a „ne félj” biztatása ebben az órában, amelytől távol van a félelem?
Ez az óra — legbelsőbb értelme szerint — egy döntés megpecsételésének alkalma. Méghozzá egy igen fontos döntésé. Alig van ahhoz foghatóan fontos dolog, mint az, hogy kihez kötjük az életünket, kire mondunk igent, kit vállalunk. A döntéshez pedig, minden emberi döntéshez, közel van a szorongás: vajon helyesen döntöttem? Megvizsgáltam minden szempontot, és számba vettem minden lehetséges következményt? S még ha ez megtörtént is, még ha végig is gondoltam minden szempontot, és szembenéztem minden következménnyel, még akkor is marad minden esetben, minden döntésnél bizonytalanság és kockázat. Ezzel együtt pedig félelem. Nincsen olyan döntés, nincs olyan házasságkötés, amelyre ez ne lenne érvényes. Legfeljebb elfeledjük, a tudat alá szorítjuk, ahelyett, hogy szembenéznénk vele. Pedig éppen a szembenézők, a valóság elől nem bújók hallhatják meg a biztatást, és kapnak áldást. Áldást azért kérünk, mert elismerjük és megvalljuk, hogy ahhoz a vállalkozáshoz, ami maga az élet, nem elég az, ami érzelmeinktől és értelmünktől, akaratunktól telik.
Mikor két ember összeköti a sorsát, az összekötött sors jövőjében mindig, vannak bizonytalansági tényezők — ott is, ahol látszólag minden tisztázott, és minden tényező következménye kiszámított. Hogyne volnának bizonytalansági tényezők olyan esetben, amikor két nyelvi, kulturális világot kell áthidalni, ahol az egyik fél — jelen esetben a menyasszony — elhagyja házát, rokonságát, szülőföldjét, az ismerős világot és ismerős embereket, a másik pedig — azzal az emberrel együtt, akit társául választ — az élete legbelsőbb köreibe beenged egy darab idegen világot is?
Ebben az esetben nyilvánvaló lesz az, ami minden házasságkötésre érvényes: mindkét fél — ha tudatosan, ha nem — áldozatot hoz, mindkét fél lemond valamiről, elhagy valamit, kiszolgáltatja magát, kockázatot vállal. Másként nem lesz a kettőből egy. Az eggyé válásnak ára van. De miközben ezt megfizetjük, nem veszítünk, hanem nyerünk. Ez a szeretet titka és valósága.
Azok hallják meg a biztatást, a félelem megszüntetőjének szavát: „Ne félj!” akik szembenéznek a bizonytalansággal, amely ugyanakkor a lehetőségek területe is. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy.”
Azt kívánjuk nektek, hogy halljátok meg együtt ezt a biztatást. Akik most egybekötitek a sorsotokat annak alapján, amit éreztek, gondoltok és akartok, és akik együtt szembesültök a jövővel, halljátok meg együtt a Szentháromság Isten biztatását és igényét: „enyém vagy”. Ennek meghallása és elismerése képesít benneteket arra, hogy napról-napra tudjatok egymás számára, egymás segítőtársaként és hűséges gondviselőjeként élni. Istenhez tartozó emberekként fogtok egymáshoz tartozni türelemben, jóságban, szelídségben és elnézésben. Hallva a most kimondott szót: „ne félj, enyém vagy”, nem fogtok félni, ha útaitoknak, mint minden emberi útnak lesznek buktatói és terhei.
A biztatás: „Ne félj!” — azokhoz is szól, akik a menyasszonyt útra bocsátják, és akik befogadják. Az egyiknek ezt mondja: ne félj az űrtől, amely a távozó mögött marad. Ne félj az üresen maradó szoba, teríték vagy a meg nem szólaló telefon látványától. Ne félj azoktól az estéktől, amikor az öt gyermek közül egy sem lesz veled. „Elhagyja a gyermek az ő apját és anyját”, ez a rend, a jó rend, akkor is, ha egy-egy órában nehezen érezzük jónak. Ne félj, mert én veled vagyok — ez Isten szava. Es az is az Ő szava, hogy „a szeretet soha el nem fogy”.
A másik félnek így szól a biztatás: ne félj a távolból érkezettől. A távolból jöttek közeliek az egy Úrban, s napról-napra közelibbé válnak a szeretetben.
Mindnyájunknak szól a biztatás, akik mint hozzátartozók, barátok és ismerősök — valami különös melegséggel a szívünkben, jót remélve és jót kívánva — útnak engedjük a legkisebb lányt, s azoknak is, akik a befogadó szeretet követeiként eljöttek Magyarországra, hogy velünk ünnepeljenek. Igy szól a biztatás: Isten, aki Tóth Anikót és Günter Leiningert nevén szólítja, aki előtt az esküben kimondják nevüket, s akinek nevét mi segítségül hívjuk, erős arra, hogy irgalmas legyen hozzájuk, megőrizze és megáldja őket.
Ámen.
Budapest, 1972. január 3.