„A pusztában készítsétek az Úrnak útját”
Budapest, 1971. december 31.
Ma este óhatatlanul az a szó, és a szóban kifejeződő valóság uralja gondolatainkat és érzéseinket, hogy „elmúlik”. Isten Igéjének vezérszava ezzel szemben az, hogy „eljön”. Az első a másodiknak perspektívájában kerül a helyére; az „eljön” ígérete és jelentése tanít arra, hogy bölcs szívvel szemléljük azt, ami elmúlik. Ez azt jelenti: mindent. Mert minden, az egész teremtett világ elmúlik (Ézs 40,7-8). Megáll az Úr Igéje, más minden elmúló.
Mi a prófétai és apostoli igehirdetés értelme? A megálló, megmaradó és eljövendő Úr hirdeti az elmúló értelmét. Azoknak pedig, akik hallanak, akik ébren vannak és készen vannak, akik várják a hatalommal eljövőt, mint őrök a reggelt, megbízást ad: „A pusztában készítsétek az Úrnak útját” .
1. A bibliai időszemlélet más, mint a mienk. A bibliai emberek az idő mozgásából nem azt érzékelik először és intenzívebben, hogy elmúlik, elfogy – hanem azt, hogy eljön az Úr, aki eljött és itt van. A világnak minden szépsége és nagysága, az embernek minden értéke azért múlik el, mert eljön az Úr. Vagyis: valami jobb relativizálja azt, ami az elmúlóban jó, értékes és szép volt, és valami jobb fejezi be azt, ami rossz volt. Bibliai perspektívában élve és gondolkozva nem azzal a gyógyíthatatlan szomorúsággal állunk az idő sodrában, hogy minden, ami jó, elmúlik, nem azzal a nosztalgiával: „hová lett a tavalyi hó?”, hanem annak a szónak jó ízével és erejével szívünkben: „emeljétek föl fejeteket, mert közel van a ti megváltásotok napja”. „ĺme az Úr Isten jön hatalommal.” Nem az a központ, hogy elmúlik az év, hanem az, hogy eljön az Úr. Ó van előttünk, Ó jön el 1972-ben is.
2. Mire tanít ez a perspektíva? Hogyan gondolkodjunk az időről, amely számunkra azonos a múlással, hogyan számoljuk éveinket? („Ó, hogy röpülnek, versenyt év az évvel!” – Babits)
A saját idő-élményünk, múlás-élményünk ambivalens, kettős értelmú: egyrészt megijedünk attól, hogy elmúlik az idő, másrészt kínlódunk amiatt, hogy nem akar elmúlni. Mindkét élményünk érvényes, hiteles, noha egymással homlokegyenest ellenkező értelműek. Az egyik esetben szeretjük és féltjük az időt, a másikban gyűlöljük és szeretnénk agyoncsapni. Az életünk alapvető ellentmondásossága kevés ponton olyan szembetűnő, mint az időhöz való viszonyulásunkban.
3. Az idő – mondtuk – számunkra azonos a múlással; és ennek ellenére a múlást nem annyira érzékeljük, mint inkább gondoljuk. Alkalmak, események emlékeztetnek rá: már újra Szilveszter, már iskolába megy a gyermekünk, már gyereke van annak, akit gyermekként ismertünk stb. Egy bizonyos határvonalon túl – „az emberélet útjának felén”? (Dante) – élesedik a képességünk, amely észreveszi az emlékeztető alkalmakat és eseményeket.
Észrevesszük, hogy elfogynak az előttünk járók, az apák nemzedéke, s most már mi következünk. Nincsenek példák, nekünk kell példát adni az életre. Észrevesszük, hogy lemaradnak a mögöttünk jövők, a gyerekek generációja lemaradnak abban az értelemben, hogy önállósodnak, kialakul a saját világuk. Nem vagyunk életfontosságúak. – És észrevesszük azt is, ami önmagunkból elfogy, lemarad. Fogyott a kedvünk és rugalmasságunk, elmaradtak, megritkultak a lehetőségeink: elveszítettük a „még mindent bírok” magabiztosságát.
Többségünkben az a nemzedék vagyunk, amelyik kezd veszíteni, s amely nagyon komolyan szembekerül azzal a kérdéssel: komolyan veszi-e azt a hitét, hogy a veszteségből nyereség válhat, hogy miközben a „külső ember” – ami nemcsak a test – napról-napra romlik, a „belső ember” épülhet. Mi épül bennünk? Épül-e valami? Épült-e valami 1971-ben, amikor sok minden romlott, veszett?
4. A múlást inkább gondoljuk, mint tapasztaljuk, Amit közvetlenül tapasztalunk, olyan közvetlenül, mint az éles fájdalmat2 nem az, hogy elmúlik az idő, hanem hogy nem múlik, nem akar elmúlni. És ettől szenvedünk: ténylegesen és keservesen, nem pedig szenvelegve, affektáltan. Szenvedünk az értelmetlenségben megélt időtől, amelyben az a gondolat fáj bennünk: „nincs időnk” .
Az időt akkor tapasztaljuk közvetlenül, amikor nem akar vége szakadni egy napnak, egy órának. „Sohasem lesz vége?” Vég nélküli, végtelen a kín, az űr, az értelmetlenség, a „rettentő látások” (Madách), gondolatok órája. „Meddig még, Uram?” Ha időt tapasztalunk, kínt tapasztalunk, értelmetlenséget, „nincs időnk”-et. Az örömnek nincsen ideje; az örömben nem nézzük az órát; az öröm nem végtelen, de időtlen.
Még egyszer visszatérve önmagunkhoz: kezdünk érzékelhetően veszíteni. Ennek a veszítésnek van egy közös és a jelenkorhoz kötött, arra jellemző vonása: elveszítjük a napok fölötti uralmunkat. Túlnőnek rajtunk a napi elintéznivalók, nincs időnk. De ebben a „nincs”-ben nem az öröm időtlensége jelentkezik, hanem az a félelem, hogy az éveink elfolynak, s a lényegeset elmulasztjuk. Nem az idő múlása félelmetes, hanem a lényegesnek elmulasztása és a lehetőségeink fogyása. Az félelmetes, hogy jobbára csak romlás van, napról-napra – s épülés kevés.
5. Az időt kínban és félelemben tapasztaljuk; az öröm időtlen. Az öröm önmagát érzi, s nem az időt. Az örökkévalóságot, az örök = igazi életet az örömben tapasztaljuk. Az öröm az Isten Országa, a test megváltása, az ellentétek feloldása napjának előíze. Istenhez, Isten-találkozáshoz öröm asszociálódik: folyók, dombok, énekeljetek örömötökben. Magasztalja lelkem az Urat!
6. A múlásra emlékeztető alkalommal, ma este ezt tanítja Isten Igéje a múlásról: nem az élet múlik el – amely nekünk Krisztus –, nem az öröm múlik el, nem az örökkévalóság, amelyet megismertünk és megízleltünk, hanem az idő, amelyet kínként tapasztaltunk. Az múlik el, ami terheli, bénítja, csonkítja az életet, és megrontja az örömöt. A fájdalom, a sírás, a betegség és a halál múlik el. Az múlik el, ami miatt a mélységben kiáltottunk: „Meddig még, Uram? Sosem lesz vége?”
Az evangélium az, hogy vége lesz. Nem marad minden úgy, ahogyan van. Nem hagyja Isten, hogy megrekedjünk a fájdalomban, gyászban, értelmetlenségben. „Nem hagyja, hogy szentje rothadást lásson”.
Az evangélium az, hogy a teremtett világ nyögésének, a kínban tapasztalt időnek vége lesz, mert eljő az Úr.
Az evangéliumra hallgatva nem az az időtudatunk vezérfonala, hogy elmúlik az élet, hanem hogy eljő az Úr. Nem az, hogy átcsapnak rajtunk a napok, a megemésztő tevékenységeink hullámai, és megfulladunk – mint értelmes életre vágyók megfulladunk –, elmerülünk, hanem hogy kiment minket az Úr, eljő hatalommal, nemcsak az Ő napján, hanem a mi napunkon is, a mi süllyedéseink, mélységre szállásunk napján is, mint Péterhez.
Az Úr jön el – tehát nem a sötétség, hanem a világosság. Nem az történik, hogy egyre sűrűbb sötétségbe jutunk, amint fogynak a lehetőségeink, hanem az, hogy az „emberélet útjának felén”, a sötét erdőben a világosság fényleni kezd. Kialusznak a saját fényeink és fölkel a hajnalcsillag.
Az Úr jő hatalommal – ezért az igazak útja egyre világosabb lesz, egészen a fényes délig, az örök szombatig, a nagy ünnepig.
7. Ennek a reménynek és látomásnak, ennek a hajnalcsillagnak és ünnepnek embereiként megbízásunk van: „a pusztában készítsétek az Úrnak útját” . Mit cselekedjünk? Ezt!
A „hogyan”-ra nincsenek aprólékos válaszok, kazuisztikus előírások. Ha volnának, parancs-végrehajtó béresek volnánk, nem pedig szabad fiak.
Életformája azonban van az útkészítésnek. – Aki nem abban a tévhitben él vagy inkább szunnyadozik, hogy minden úgy marad, ahogyan van, hogy minden örökké ismétlődik, vagy hogy minden elmúlik, hanem abban a hitben, azzal a középponti tudattal, hogy eljön az Úr, az készenlétben, útra készen él. Nem akar maradandó várost építeni, gyökeret verni egy életszakaszban, egy helyen, egy pozícióban; mindig marad bizonyos distanciája azzal szemben, amije van és ami vele történik. Nem a rezignáltság távolságtartása: „úgyis minden elmúlik”, hanem a reményé: a kezdet felé megyünk. Mert Jézus Krisztus Ómega és Alfa, a vég és az újjáteremtés kezdete.
Ez az életforma, amelyik magán viseli ennek a készenlétnek jegyét, relativizálja a pusztát. A sajátunkét és a másokét is. Nem teszi paradicsommá, de ízleli és ízlelteti az igazán maradandó város előízét. A hit, a remény és a szeretet, „e három, amely megmarad”, minden pusztaságot relativizál, kibír, legyőz. Még akkor is, ha az, aki hisz, remél és szeret, elpusztul a pusztában. A megrokkanás és elpusztulás nem vereség. Jézus Krisztus nem vereséget szenvedett a kereszten.
Az útkészítésünk nem volt jó; „Uram, én haszontalan szolga, megbízott vagyok”. Inkább csak a kegyesek asztalánál voltunk édességek felszolgálói, de nem tudtunk kenyeret és vizet adni a növekvő pusztaságban élő „sokaságnak”. A pusztaságban talán kolostort építettünk – de a pusztaságban élők között nem készítettük az Úrnak útját.
A bűnbánat nem kétségbeesés. Az őszinte bűnbánat hagyja vigasztalni és tanítani magát; például arra, hogy ahol valaki azzal a bizonyossággal él a pusztában, hogy „Ő jön el hatalommal”, ahol egy ember gondolkodását, tetteit ez a bizonyosság hatja át, ott a puszta élete készíti az utat. Világosabb lesz körülötte.
Nem tudjuk, hogyan készítettük az Úrnak útját, amiként a jobb keze felől állók nem tudják, mikor adtak enni és inni az Úrnak, de biztosra vehetjük, hogy amikor éltük a hit életformáját, amikor készenlétben és örömben jártunk elhagyott utakon, elhagyott emberek között, készítettük az Úrnak útját.
Ámen.