Ott, ahol élünk
* Budapest, Kálvin tér, 1983. május 18.
Isten szavát, amelyet tegnap hirdettünk és hallgattunk, a következőképpen foglalhatjuk össze: Húsvét és Pünkösd között ott várhatunk a Teremtő Szentlélekre, a megígértre, ahol vagyunk. Maradhatunk, maradnunk kell, együtt, várva arra, hogy igen és ámen lesz az ígéret, amely szerint ott tudunk majd élni, ahol éppen élnünk kell. Húsvét és Pünkösd között; ez az időszak egyébként nem pusztán ötven naptári nap, hanem az egész életünk, amelyben valóság az, hogy minden elvégeztetett, de amelyben könyörögnünk kell a valóságot bennünk megvalósító Szentlélekért: áradjon ki, vonjon be Krisztus valóságába.
Az újszövetségi tanítás tehát ekként hangzik: életünknek minden napján bizton számolhatunk azzal, hogy a szabadító Lélek, az Istennel és önmagunkkal való ellentmondásainkat feloldó Lélek oda jön el, ahol vagyunk, élünk és imádkozunk. A „mennyei szent ajándékot” a földön adja: itt tanít meg arra, hogy bölcsen számláljuk napjainkat. Az Atya és a Fiú Lelke bölcsességre tanít – nem pedig elbutít, elkábít. Nem kapcsolja ki az értelmünket, hanem beoltja Krisztusba; élesíti az elmét, hogy meg tudja ítélni, mi a jó és a rossz, a fontos és a lényegtelen, a tennivaló és az elhagyni való. – Tegnap említettük, hogy ha a Szentlélek aktualizálja bennünk Húsvétot, úgy, hogy igaz lesz bennünk az éneksor: „Nincs már szívem félelmére nézni sírom fenekére”, akkor megváltozik az életünkhöz való hozzáállásunk. A legyőzött? a fullánkját veszített halál felől nézve más lesz a hetven vagy nyolcvan esztendőnkhöz való viszonyunk. Nem engedjük üresen elfolyni az éveket és napokat, sóhajtozva, hogy a napok gonoszak, nem jön el, amit vártunk – és nem akarunk mindent ettől a néhány évtizedtől. Nem csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, figyelmeztet Pál. Nem becsüljük le az életet és nem várunk tőle mindent. Ezért nem is szidjuk – nem látjuk sötétnek – , ha nem teljesednek be a kívánságaink. Abban a bölcsességben, amelyre a Szentlélek tanít, nyugalom van, derű van, szabadság van.
Ott kell állhatatosnak lennünk, ahol vagyunk, abban a reményben, hogy Ó cselekedni fog (Zsolt 37,5). Aki kér, az mind kap. Egy reggelen vagy estén meghalljuk a sebesen zúgó szélnek zendülését, és az elszáradt csontok megelevenednek. A bűnbocsánat a kiszáradt forrást fölfakasztja. Az AtyaFiú-Szentlélek Isten ott ad győzelmet, ott részesít diadalban, ahol élünk s ahol imádkozunk. Veni Creator Spiritus!
Ez a hely – vagy helyzetmegjelölés: „ott, ahol élünk” – rendkívül fontos, egyénenként is és gyülekezetileg is. Utaltunk már rá tegnap, hogy a tizenegy esetében Jeruzsálem, ahol maradniuk kellett, várva az ígéret teljesedésére, minden volt, csak nem üdülőhely vagy turisztikai csemege. Nehéz hely volt a várakozás helye. „Ott, ahol élünk” – ez lehet nagy mélység és sűrű sötétség, kiúttalanság. Lehet sötétlő erdő, amelyben eltévedünk, lehet ingovány, „homokos, szomorú, vizes síkság”, ahol minden lépésnél mélyebbre süpped a lábunk, s talán csak annyit tudunk mondani: „nagyon fáj”. – Micsoda mélységekről, sötétségekről, örvényekről vallanak a Biblia emberei – a halál köteleiről, amelyek körülvették őket. És kicsoda volt olyan mélyen, mint maga Jézus a kereszten?
A Biblia hangsúlya azonban nem a sötétség, hanem a világosság. Nem az a centrum, hogy milyen nyomorult az ember, hanem hogy milyen irgalmas az Úr. A nyomorúságot is akkor látjuk csak igazán, amikor megszabadított; akkor tudjuk, honnan jöttünk, s milyen hálával tartozunk ezért a szabadításért. A Biblia középpontja az Isten irgalma, Isten szabadító tette: eljön a Szentlélek, vagy ami ugyanaz: eljön hozzánk a hit. A hit pedig győzelem – ezt olvastuk Jánosnál. A hit nem nyafogás, megfutás, önmagunk körül forgó problémázás, hanem föllélegzés, szabadulás, győzelem. „Felettébb diadalmaskodunk” – mondja Pál (Rm 8,37). Diadalmaskodunk – éppen amikor Krisztussal virrasztunk az éjszakában, és társai vagyunk egész gyülekezetének „a szenvedésben és az állhatatos várakozásban”, mint János írja a patmoszi száműzetésben (Jel 1,9).
A diadal és a győzelem: gyanússá vált szavak – éppen a jók, a tiszták, az emberek előtt –, mivel a történelem kezdetétől fogva mindmáig a győzelemmel együtt jár a legyőzöttek megalázása, jajgatása – és elnémulása. Nem csoda, hogy az emberiség legjobbjai közül sokan a legyőzöttek és megalázottak ügyét vállalták, nem pedig a győztes istenekét, a történelem isteneiét vagy félisteneiét. A hit – amely a saját igazságának napját Istentől várja, aki fölhozza azt – nem úgy győz, hogy valamit vagy valakit megsemmisít, hanem inkább úgy, hogy jóval győzi le a gonoszt (Rm 12,21). Jóval, a jóhoz való ragaszkodással győz, szabályszerű, szép küzdelemben. Erre maga az Ur Jézus adott példát, „aki mikor meggyalázták, a gyalázást nem viszonozta, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ügyét arra, aki igazságosan ítél” (1Pét 2,23).
Ott várunk- a Lélek és így a hit eljövetelére, ahol vagyunk, mélységben, sötétségben, a halál köteleitől szorongatva – és ott kapunk diadalmat, ott részesedünk Jézus Krisztus halál fölötti győzelmében.
Ez a győzelem azonban nem felmagasztaltatás és megdicsőülés a mai és mindenkori világ mértéke szerint. Nem abban áll a Krisztus Lelkétől kapott győzelem, hogy nagyok és elsők leszünk, bársonyszékbe ülünk és dől hozzánk a pénz, siker, elismerés, hódolat. A Szentlélek általi győzelem, a hitnek diadala nem ilyen. Inkább vereségnek látszik, inkább úgy tűnik, hogy mélység és mélységet hív elő, hogy egyre lejjebb szállunk.
A hitnek szép harca és diadala súlyos győzelem: Jákób bicegett, miután küzdött és győzött. Vagy itt van a felettébb való diadalmaskodásunkat hirdető Pál, aki megírja a korinthusiaknak, hogy „Isten mindig diadalmenetben hordoz minket a Krisztusban” (2Kor 2,14) – aztán később beszámol ennek a diadalmenetnek tartalmáról, állomásairól: megverték, megkövezték, börtönbe vetették, hajótörést szenvedett, éhezett, szomjúhozott, fázott stb. (2Kor 11,24). Ilyen a páli diadalmenet és a jákóbi győzelem!
Az Isten javai, jótettei ellenkező formában, sub contrario (Luther) jelennek meg e világban. Úgy győzünk, hogy Krisztus tagjai, és egymásnak társai maradunk a szenvedésben és az állhatatos várakozásban. Úgy győzünk, hogy nem menekülünk el onnan, ahol élnünk kell, s ahol az ígéret szerint a Szentlélek által majd élni tudunk. Nem megyünk föl a mennyekbe, ködökbe – semmiféle extázisba –, mert az Isten Fia a földre jött és itt keres meg, látogat meg bennünket. A földön, amelyet néha-néha a szokásosnál is sűrűbb köd borít. „E földön lakozzál és hűséggel élj!” Vesztek erőt, ígérte Jézus, hogy tanúi legyetek. Tanúi az állhatatossággal, a szabályszerű, szép küzdelemmel, amely a jóval akar győzni. A jóval fog győzni, akkor is, ha ezt a kívülállók nem minősítik diadalnak.
A hit legyőzi, kiállja a világot, megmarad benne Krisztus tanújának. Mindegy, hogy milyen lesz a tanúk útja, hogy hasonlítani fog-e Pál diadalmenetéhez, vagy könnyebb pályát tartogat számunkra az Úr. A fontos az, hogy a hit mindenképpen győzelem. Talán ezt kellene magunkban jobban tudatosítanunk, azért kellene könyörögnünk, hogy jöjjön el a Szentlélek, és győzze meg megrendült tudatunkat az igazságról. Arról, hogy a hit győzelem. – Az európai keresztyénséget ma erősen fenyegeti a vereségtől való félelem. Olvassuk a statisztikákat, az egyházból való kivonulás, a közöny adatait – és félünk. Jobban hiszünk a statisztikai adatoknak és az őket értelmező szociológusoknak, mint az Isten igéjének. Nyilván nem az a dolgunk, hogy bedugjuk a fülünket, hogy ilyen csúnya dolgokat, mint a rossz statisztikai adatok még csak ne is halljunk, hanem az, hogy kinyissuk a szemünket, szembenézzünk a tényekkel, és éppen ebben a láthatókkal farkasszemet-nézésben mondjuk el: Krisztus feltámadott, és ő nem szűnik meg gyűjteni és védeni a gyülekezetét.
Nem a vesztett ügy álláspontját védjük, amikor hiszünk a Jézus Krisztusban, és könyörgünk a Szentlelkéért! Nem szabad, hogy rosszallás, irigység, acsarkodás vagy szorongó félelem legyen bennünk. Ha eljön a Lélek – s minden nap jön! –, akkor minden kétség ellenére is csak az lesz a végső szavunk: „Hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által” (1Kor 15,57). Ez a diadal pedig a mi hitünk, amely úgy győzi le a világot, hogy Krisztus tanújaként kiállja, tud élni benne a Szentlélek erejével Isten dicsőségére.
Ámen.