* Elhangzott a változás évében, 1989-ben, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Felsőőrött (Burgenland) rendezett konferenciáján (április 29. – május 6.). Megjelent a Hitel c. folyóirat 1989. 12. számában, 52-54. oldal.
A konferencia utolsó napján csak a végsőkig leegyszerűsítve beszélhetünk arról, ami a világ magyarságát foglalkoztatja: a változásokról, illetve a változás keresztyén olvasatáról. Nem az a feladatom, hogy ezeket a változásokat tartalmilag elemezzem – ez a történészek, politológusok és szociológusok dolga –, sem pedig az, hogy egyházi kommentárt vagy széljegyzetet fűzzek hozzá. Ezt is megteszik mások; különböző előjelekkel.
Az én dolgom az, hogy benne élve ebben a közegben, megpróbáljam tisztázni: keresztyén emberként hogyan értjük a változást általában. Mi a változás? Degradáció vagy progresszió, jó vagy rossz folyamat? A változás észrevételének és értékelésének azt a keretét szeretném vázolni, amelyen belül a válaszadásnál nem vagyunk ráhagyva pusztán az érzelmeinkre, indulatainkra, szubjektív preferenciáinkra, hanem segítséget kapunk az európai gondolkozás 3000 éves történetéből.
A keresztyén gondolkodást ugyanaz a két nagy tradíció határozza meg, amely az egész európai kultúrát: a zsidó és a görög-római, az ószövetségi próféták, tanítók és a görög filozófusok. A II. századbeli keresztyén tanításban már ötvöződött ez a kettő. Szerencsésen vagy szerencsétlenül? – ezt most nem tárgyalhatjuk. A két nép – a zsidó és a görög – életében az a közös, állítják a szaktudósok, hogy túl sok történetet éltek meg: drámai, gyors változásokat (T. Boman, C. N. Cochrane). A peripeteia, a katasztrofális változás határozta meg az egyén és közösség életét. Hérodotosz, az első görög történetíró írja a Krisztus előtti V. században: „az isteni hatalom abban leli kedvét, hogy fölbolygassa és megzavarja az emberi dolgokat”. Görögök és zsidók éppen azzal léptek át a történelem előtti vagy a történelem nélküli korból a történelmibe, hogy észlelték és megélték ezt a peripeteiát, a szüntelen változást. Az immobilitás helyére a „minden mozog” realitása lépett.
Az élmény tehát azonos volt: a változást munkáló időnek éles észlelése (Collingwood); ennek értékelése azonban, vagyis a hozzá való viszonyulás teljesen más. Címszószerűen kifejezve: a görög mentalitás antihistorikus volt, a zsidó pedig történeti. A görögök abban kerestek fogódzót és tartást, hogy a változó jelenségek világától a változatlan lét és idea felé fordultak. Az eleai iskola, Parmenidész és Zénon, sőt maga Platón is koronatanúi ennek a gondolkodásnak. A nem változó, az örök: ez az igazi valóság, egyedül erről van biztos ismeretünk (episteme)! Ehhez a valósághoz képest a változás látszat, vagy legföljebb (mint Platonnál) valami köztes dolog a semmi és a teljes valóság között. A történés terrorja ellen a görögök az időtlenben találtak tartást. A görög polisz-koncepcióban is ez a történetellenes vonzás mutatkozik. Arisztotelész szerint a polisz: a keletkezés és elmúlás ellen védi az embert azáltal, ami permanens, lényeges és érthető. Immunitást biztosít azzal az örvénylő peripeteia-val szemben, amelynek önmagában semmi értelme sincsen (Cochrane).
Rómában, a filozófiai gondolkodásra kevésbé fogékony latinoknál, ez a görög koncepció egyértelműen politizálódott, főként a császárság korában. A polgárháborúk után Augustus által fölépített Birodalom örök. Öröknek kell lennie, mert a további változás csak romlást hozhat. A költő- és történészideológusok, elsőrendben Vergilius és Livius, a császári hatalom apoteózisát szolgálták és népszerűsítették. Még Tacitus is, aki történészként vallja: „minden eseményben az emberi dolgok káprázata és megbízhatatlansága mutatkozik meg számomra” (Annales 1/152).
Az örök Róma, a Pax Romana nyújt védelmet a káosz és az anarchia ellen – sugallta a római ideológia. Ezt az aranykort, ezt a rendet, a minden lehetséges társadalmaknak ezt a legjobbikát kell konzerválni; őrizni kell az elért eredményt. Ez a társadalmi rend éppen a társadalmi változás ellen véd meg. A változás csak dekadencia, hanyatlás lehet.
A status quo hatalmasságainak ó- és legújabb kori „evangéliumát” Max Frisch a XX. századra vonatkozó darabjában, A kínai falban (1972)-a következőképpen parodizálja (rettenetesen komoly, reálpolitikai paródia!): „Az első felséges császár, akit Isten fiának neveznek, akinek mindig igaza van” szónokol: „Egyetlen ügyért harcoltam: a békéért, a véglegesért, a Nagy Rendért, amelyet az Igaz rendnek nevezünk, a boldog rendért. Íme, most elértem; a világ szabad. Ebben az órában csak egyet tudok mondani: Ne féljetek a jövőtől, hűséges feleim! Minden úgy marad, ahogyan van. Megakadályozunk minden jövőt Miénk a hatalom; a jövő ellen falat fogunk építeni – illetve majd fölépíti maga a nép.”
A maradandóság, a változás nélküli város ideológusai ugyanazt mondják az I. században, mint a XX-ban: Nem lesz változás! Megakadályozzuk a jövőt! Ami van, az jó, jobb nem lehet. Konzerválni fogjuk a jelent. A mutatio rei publicae gondolata szentségtörés –, szószólói a nép ellenségei.
A változást – vagyis a történelmet – elutasító görög-római antikvitással szemben az ószövetségi próféták nem az időtlenben és mozdulatlanban kerestek segítséget, hanem abban az Istenben, aki úgy jelentette ki magát, hogy „vagyok, aki leszek”, akinek Mózes éneke szerint „alant vannak örökkévaló karjai”. Abban a Kősziklában, aki a változáson belül bizonyítja magát megbízhatónak, igen bizonyos segítségnek. A tüché és heimarmené (esetlegesség és végzet) világából, ahol „csak változást és romlást lát a szem”, nem akartak elmenekülni. Nem akarták immunizálni magukat olyan értelmezés segítségével, amely a változást semmisnek vagy látszatnak deklarálja, vagy legalábbis – mint Epiktetosz és általában a sztoikusok – nem ránk tartozónak, mivel nem tőlünk függ. Nem akartak visszahúzódni a belső erődítménybe, ahol semmi sem éri el az embert, ahol élvezi a Logosz törvényszerűségét belátó bölcsek ataraxiáját, rendíthetetlenségét és érzéketlenségét. Az Ószövetség emberei hűségesek maradtak a földhöz, az itthez, nem akartak kiköltözni a túlvilágba, másvilágba. A XX. századi teológia egyik nagy felfedezése az ószövetségi „Diesseitigkei”, evilágiság volt.
Ennek a történelmen belül maradásnak eredménye a szenvedéssel, nemzeti és egyéni tragédiákkal való szépítés nélküli szembenézés. Nem azt kérdezték: hogyan lehet elmenekülni, hanem: hogyan lehet mindezt megélni, túlélni és megmaradni. Hogyan vezethet minden JHWH-hez, az Úrhoz, nem pedig az ő megtagadásához? Hogyan lehet megkapaszkodni éppen abban a sziklában, amelyen a hajó összetörött?
Ebben a hagyományban, szellemi atmoszférában éltek és gondolkoztak az első keresztyének. Minden görög, vagy inkább hellenisztikus hatás ellenére „Isten” számukra nem időtlen idea, arché vagy princípium volt, nem a filozófusok Istene, hanem Ábrahám, Izsák, Jákob Istene, Jézus Krisztus Atyja (Pascal). A Logosz testté lett, emberi történetté, életté és halállá lett a Názáreti Jézusban, aki hitük szerint harmadnapon feltámadott. Ennek a Jézusnak nevében, akit Úrnak vallottak, s akit az eljövendő Ország dicsőségében visszavártak, nem ismerték el az Imperium Romanumot úgy, mint az idők teljességét, a beteljesedést, az Örök Várost. Az idők teljességét nem Augustus művében látták, hanem abban, hogy Isten elküldte az ő Fiát, hogy éljünk általa. Nem a hatalmasat dicsőítették, hanem az alázatosat, aki emberi formát vett föl. „A mi városunk és állampolgárságunk a mennyben van”, vallották. Ezzel a vallástétellel váltak a Birodalom ellenségeivé, sőt a római politikai gondolkodók szerint (Celsus) ateistákká, mivel nem ismerték el az isteni császárt és a Város egyéb istenségeit.
Az ószövetségi gyökerű keresztyén gondolkozás szerint az emberiség üdvét, a salust és a felicitast, nem a rómaiak „alkotó politikája” hozza létre és őrzi meg, hanem a basileia, az „Ország”, amely Krisztusban eljött – és el fog jönni teljességben. Az időnek, ami az idők (aionok) ura akarata szerint hátra van: van értelme. Ami ebben az időben változik, történik, az nemcsak hanyatlás, nem az irracionális sors és a véletlen felségterülete, hanem haladás is: procursus, progressio. Ami történik, annak van telosa. A XIX. századi éneknek – amely Szabó Lőrinchez is olyan közel állt (Tücsökzene!) – minden szentimentális felhangja ellenére is igaza van: „Minden múló nap hozzád visz közel”. A változásnak, történésnek ezzel az értelmezésével járultak hozzá (többek között) a III-V. századi egyházatyák, Tertullianus, Ireneus és Augustinus az új európai gondolkodáshoz.
Az eddig uralkodó ideológia az ordora esküdött. Filozófusok és államférfiak, költők és történetírók hitték, hogy a fátum és a véletlen erőivel, az emberi dolgokat felkavaró isteni vagy démoni erőkkel szemben a Rend véd meg (a Nagy, az Igaz, a Boldog Rend, mint Max Frisch császára deklarálta) – a Rend mint metafizikai koncepció és társadalmat szervező erő.
Az óegyházi teológusok ezzel szemben az ordo által kizárt, hatálytalanított, mentálisan likvidált mozgást is pozitívan értékelték. Egyrészt a Szentháromság-tanra, másrészt az Isten Országára tekintve együtt látták a kettőt, vagyis: rend és mozgás, ordo és procursus – a tökéletesség felé, amikor Isten lesz minden mindenekben.
Itt születik meg az a gondolat, szemlélet, lectio, amely középkori, egyházi (inkább heretikus, mint ortodox) közvetítéssel (például Joachim da Fiore) szekularizált formában az európai újkor leghatékonyabb motívuma és impulzusa lesz: a változás nem pusztán erodál, hanem épít is. A merev ordoval szemben mindinkább teret nyer a mozgás; a stabilitást mint eszményt kiszorítja a mobilitás. Ez a gondolkodás és a társadalmi élet területén egyformán érvényes. Paul Hazard írja az újkori Európáról: „itt éjszaka lefejtik a vásznat, amit nappal szőttek”. Mi is hát Európa? – teszi föl a kérdést – és így válaszol: „Olyan gondolat, amely nem elégszik meg soha, mindig újrakezdi az igazság és boldogság keresését.”[1]
Mai nyelven szólva: Európa nem bírja el a pangást, a kényszerű immobilitást – és nem jól tűri a „változások szigorú őreit”. Aki a 60-as és 70-es években kiábrándult az elöregedettnek és szenilisnek tartott Európából, szkeptikussá vált történelmi szerepével szemben, az egy-két év óta álmélkodva csudálhatja, hogy a századvég megint csak „a dolgok új arcát fedi föl” (novam rerum faciem), mint Leibniz mondta a XVII. század végéről.
Az óegyházi gondolat újkori szekularizálásáról beszéltünk. Vannak, akik e fogalomnak az újkori európai gondolkodásra alkalmazhatóságát vitatják (Hans Blumenberg, Wilhelm Kamlah), s bár a vitába most nem mehetünk bele, annyit a kritikai megjegyzések figyelembe vétele után is megtarthatunk, hogy a történeti telosra irányuló progresszióból az újkorban éppen a cél veszett el: a természetfölötti, történelmen túli cél, ugyanakkor viszont megmaradt a folyamat mint haladás. Ennek tartalmát leginkább még az ember tökéletesedésében találták meg, az ember természetfölötti uralmának kiterjesztésében (Bacon, Descartes). A történeti Istenből a XVIII. század második és a XIX. első felében isteni történet lesz, „Dieu comme Histoire” – mint Albert Camus fejtegetései mutatják a folyamatot a Ľhomme révolté-ban. Az „isteni történelem” elsődleges idődimenziója pedig a jövő: a „daloló holnapok”, amelyek visszafelé igazolják a mai bűnöket és áldozatokat. Az utóbbi kétszáz év legtöbb áldozatát ez a bálványimádás követelte: az isteni történet, vagy ahogyan az amerikai teológus, Reinhold Niebuhr nevezi, a „megváltó történet”. Ez a totális, „isteni” történet nem szorul magyarázatra, értelmezésre, sőt, ez magyaráz meg és gyógyít meg mindent. A történelem abszolút jelentőségében való hitnek – amely Karl Löwith szerint a modern történeti tudatnak a klasszikus kozmológiától és a keresztyén teleológiától való elszakadásának az eredménye – az a magja, hogy minden emberi kérdésnek lehet társadalmi, történeti-politikai megoldása. Ez a hit kizárja látóköréből, másodrendűvé fokozza azt, aminek nincsen, nem lehet ilyen megoldása, így például a szenvedést, az elmúlást, a halált. Ezek irreleváns jelenségek.
Mire jutottunk el a változás olvasatainak madártávlatból való szemrevételezése során?
1. A változás, a mutatio rei publicae, keresztyén olvasat szerint nem rossz, nem okvetlenül dekadencia, szétesés, annak az egyensúlynak megbillentése, amelyet egy szerencsés kairosban valamely polisz vagy impérium létrehozott. – Nem a stabilitás, hanem a mozgás, nem az ordo, hanem a progresszió! Ez a jellegzetesen európai gondolat zsidó-keresztyén gyökerű. Ez az első eredményünk.
Hozzá kell rögtön tennünk, hogy minden változást félelem is kísér. Gyors és drámai változások idején, a „szolgaság házából” való kiszabadítást követő pusztai vándorlás során hajlunk arra, hogy Egyiptomot megszépítsük és nosztalgiával gondoljunk arra a szakaszra, amikor semmi sem történik, amikor szélárnyékban élünk, változatlanságban. A pszichológusok talán nekrophiliát fedeznek föl ebben a nosztalgiában.
A félelem pszichológiailag érthető; mi nem érthető pszichológiailag…? Érthető, de intellektuálisan elfogadhatatlan. Jakob Burckhardt írja a Weltgeschichtliche Betrachtungen utolsó fejezetében (Über Glück und Unglück in der Weltgeschichte): „Csak a mesék tartják boldogságnak a változás nélküli (gleichbleibend) állapotot.” „Az a szemlélet, amely szerint a boldogság abban áll, hogy egy meghatározott állapot tartósan megmarad, alapjában hamis.”
2. A második eredmény a következő: a puszta változás sem üdvözítő, boldogító önmagában. Alapjában hamis az a szemlélet is, amelynek képviselője extázisba esik attól a gondolattól, hogy panta rei, hogy minden változik, „kétszer nem léphetsz bele ugyanabba a folyóba”, hogy a ma más mint a tegnap, függetlenül attól, hogy tartalmilag mi ez a más. Tartalmi meghatározottság nélkül a változás – haladás és fejlődés – apoteózisa ugyanolyan elhibázott, mint a meglévő rend istenítése, a tények apológiája.
Az újkori haladás-hit – a keresztyén olvasat szekularizált variánsa –, amely a változásokat magától értetődően egyenes vonalú vagy dialektikus haladásként értelmezte, ugyanúgy széttörött, mint a római vagy kínai császárok változhatatlanság-hite. Ha Auschwitz után nem lehet verset írni (s talán teológiát sem művelni), sokkal biztosabb az, hogy nem lehet a XIX. századi töretlen Fortschrittsoptimismus-t vallani.
A haladáshit nemcsak azért tört össze, mert beleütközött a globális katasztrófák jéghegyébe, hanem azért is, mert sémájából kihagyta az „emberi tényezőket”, a condition humaine változatlan elemeit, amelyek – mint már említettük – kívül esnek a történelem és a társadalom kompetenciáján: a szenvedést, halált és a sorsot, de az örökké visszatérő dolgokat is: a szeretetet és az apró dolgok fölötti örömöt.
E két eredmény, kettős elhatárolás után valamit magáról a címben szereplő fogalomról: keresztyén olvasat.
Az „olvasat” szó félrevezethet – ahogyan de facto félrevezette a régibb és újabb „történetteológiákat”, amelyeknek legismertebb formája századunkban a „Deutsche Christen” herezise. De beszélhetnénk – s nyilván beszélnünk is kell – a saját magyar történetteológiánkról, annak ideológikus jellegéről.
Ez az előadás nem nyújt lehetőséget az árnyalt argumentálásra, inkább csak a saját álláspontunk kijelölésére. Ez pedig a következőt tartalmazza: Istenre nézve nem olvasunk ki semmit sem a változásokból, ahogyan a maradandóból sem. A történeti eseményekből desztillált „Isten” nemzeti bálvány, vagy másfajta közösség és mozgalom istene, nem pedig Ábrahám, Izsák, Jákób Istene, Jézus Krisztus Atyja. Még csak a filozófusok Istenének szintjét sem közelíti meg.
Keresztyén emberekként egyedül abból „olvassuk ki” Istent, aki őt, a hozzáférhetetlent „exegetálta”, revelálta, hozzáférhetővé tette: Jézus Krisztusból, a róla szóló bibliai bizonyságokból. Ez az „olvasat” azonban – vagyis a krisztológikus-pneumatikus istenismeret! – rendezi és orientálja a világszemléletünket, segíti a változásokban való tájékozódásunkat. Nem receptet, parancsot vagy programot ad, hanem – ha egy szóval kell kimondanunk a lényeget – perspektívát. Olyan perspektívát, amelyben a status quo sohasem örök és maga a történés sohasem üdvözítő. Számunkra az egyedül örök, aki az egyedüli üdvözítőnk is. Ez a biztos tudat vagy tudatos bizonyosság alapozza meg szabadságunkat – a változatlanság és változás világában egyformán. Ez a libertas christiana, ennek magatartásformája a leggyakorlatibb hozzájárulásunk a társadalom életéhez. Kellenek a szabad emberek, akik az elkötelezettségükben is szabadok és így sohasem fanatikusak.
A lectio christiana, ami azonos a Krisztus-hit szemléletével, élesíti az elmét, hogy a változások sodrában felismerjük, mi a jó és a rossz. Személyes felelősségre nevel – és szerénységre, hiszen rész szerint való minden ismeretünk. A felelősség és szerénység ötvözete egyfajta pragmatizmus, amit a cambridge-i történész, Herbert Butterfield könyvének (Christianity and History) néhány mondatával szeretnénk érzékeltetni. „Minden történeti folyamatnak javára válik, ha egyen-egyen azt tesszük, ami éppen a kezünk ügyébe kerül. Azok az emberek cselekednek bölcsen, akik a világnak abban a szűk sarkában akarják megtenni a jót, amely az ő osztályrészük, s aztán hagyják, hogy a kovász megkelessze az egész tésztát. Nem gondolják azt, hogy mindaddig hiábavaló az életük, ameddig nem tevékenykednek a központi kormányzatban, a törvényhozásban, s politikai hatalmuknál fogva nem vihetnek végbe nagy dolgokat.”
Ne értsük ezeket a mondatokat a közéleti absztinenciára való felhívásként! Akinek van módja arra, hogy a kormányzaton vagy a törvényhozáson belül vigyen végbe nagy dolgokat (nem a saját dicsőségére!) – ám tegye!
A keresztyén olvasaton belül azonban arról van szó, hogy az üdvösséget és boldogságot, a salust és felicitast, mind az egyénit, mind pedig a közösségit nem keressük sem a kínai császár birodalmában, sem másféle maradandó város falain belül. Nem vagyunk a „pangás” aktivistái! (Ilyen fából vaskarika is létezik – vagy csak létezett?) De a puszta változás, a permanens forradalom eufóriás rajongói sem vagyunk. Nem magát a „forradalmi” folyamatot akarjuk, hanem annak elérhető, nem utópisztikus céljait. Például, hogy a szabadságjogok kodifikálódjanak, azokat ne emberektől, esetleg új emberektől kapjuk, hanem a törvény biztosítsa. Nem személycseréket, hanem a „törvény uralmát” (rule of law), amely néhai barátunk, dr. Tóth János jogi és politikai gondolkodásában olyan fontos szerepet játszott. Hannah Arendt és Jacques Ellul az amerikai forradalom célját ebben látják: „consolider le pouvoir issu de la révolution par une constitution” – a forradalom által megszerzett hatalmat alkotmány által kell konszolidálni.
Annak megélése, hogy „mégis mozog a föld!”, óriási élmény, különösképpen Magyarországon, a XX. század végén. Éppen mivel alig volt rá remény, egyikünk sem vonhatja ki magát a hatása alól, ahogyan – szerencsére – az évenkénti tavasszal szemben sem vagyunk immúnisak. Hogyan lennénk azokkal a sokkal ritkább történelmi tavaszokkal szemben?!
A lelkesedésnek ebben az évében a „keresztyén olvasat”, az evangéliumi szó nem számíthat túl nagy népszerűségre –, mivel ez józanságra hív. A dolgok meglódulása, a jégmező fölolvadása, a tavaszi változás önmagában nem „megváltó folyamat”! Arra kell figyelnünk, hogyan változnak a dolgok és mit akarnak a változtatók. Pál apostol írja az egyik gyülekezetnek: „mindent megvizsgáljatok, és ami jó, azt megtartsátok!” (1 Thess 5,21). Megtartsátok – és munkáljátok! Mindazt, ami – egy másik levelének szavait használva – „igaz, tisztességes, igazságos és tiszta”! (Fil 4, 8). Az értelem, az intellectus fidei vizsgálja meg, mi az, ami a társadalmi környezetében ilyen. Vagyis: ne akarjatok keresztyén társadalmi programot adni – rekonstantinizálni a világot –, mert maga Jézus Krisztus nem a társadalomszerveződés princípiuma. Ezt ne tegyétek, de legyetek munkatársai annak, amit jónak – és azoknak, akiket jóknak, igazaknak és tisztességeseknek ismertek föl. A megítélés, választás és elhatározás a ti értelmetek dolga.
A keresztyén történet-olvasat józanságra intését és az értelmes megvizsgálás felelősségét azért kell ma hangsúlyoznunk, mert sokan azok közül, akik korábban a mozdulatlanságot szentesítették, a meglévőt mint társadalmi beteljesedést, célhoz érést tömjénezték, most a változás propagandistáivá válnak – anélkül, hogy megvizsgálták volna, milyen változást akarnak és anélkül, hogy számot tudnának adni érveikről.
Végül pedig még egy szempontot kell észben tartanunk a változások miatti lelkesedés idején, mégpedig nem csupán a józanság nevében, és a híres magyar szalmaláng ellenében. Azt kell tudatosítanunk, hogy a változás, az átmenet, a vándorlás sohasem a nyárspolgári, kényelmes boldogságot növeli. A magyar változások nem a „gulyáskommunizmus” visszarendezését érlelik. Remélhetőleg nem, noha a nosztalgia még a változások híveit is megkísérti. De hát fából mi sem fogunk vaskarikát esztergályozni.
Umberto Eco említ egyik esszéjében egy régi kínai átkot, amely nagyon udvarias, mint a kínaiak általában. Így hangzik: „Kívánom, hogy élj érdekes (azaz mozgékony, változó) időkben!” Az érdekes idők rendszerint nem kényelmesek, de Európában azért talán mégsem átkot jelent, amikor a világunk megint egyszer változik.
IRODALOM
– Burckhardt, Jakob, Weltgeschichtliche Betrachtungen, Kröner Verlag,
– Boman, Thorleif, Das hebräische Denken im Vergleich mit dem Griechischen, Göttingen 1959
– Butterfield, Herbert, Christianity and History, Fontana Books, 1960
– Carr, Edward Hallet, What is History, Penguin Books, 1964
Cochrane, Charles Norris, Christianity and Classical Culture, Oxford Univ. Press, 1957
– Collingwood, R. G., The Idea of History, Galaxy Book, 1957
– Camus, Albert, L’homme révolté, Gallimard, 1958
– Ecco, Umberto, Travels in Hyperreality, London 1986
– Ellul, Jacques, Autopsie de la Révolution, Calmann-Lévy, 1969
– Hazard, Paul, La crise de la conscience européenne 1680-1715, Paris 1935
– Heimpel, H. T., Der Mensch in seiner Gegenwart, Göttingen 1957
– Löwith, Karl, Gesammelte Abhandlungen, Stuttgart 1960
– Löwith, Karl, Zur Kritik der christlichen Überlieferung, Stuttgart 1966
– Niebuhr, Reinhold, Faith and History, New York 1949
– Patoöka, Jan, Essais héretiques sur la philosophie de l’histoire, Ed. Verdier 1981
– Richardson, Alan, History Sacred and Profane, London 1964
– Wittram, Reinhard, Das Interesse an der Geschichte, Göttingen 1958
– Dél-afrikai „Kairos-dokumentum” 1985
– Der zentralamerikanische Kairos 1988 (EMW-Informationen, Hamburg).
- V. ö. Konrád György definíciójával: „Európa egy metafora, amely mindinkább fizikai erővel jelenik meg előttünk.” in: Egyéniségek Európája, Magyar Nemzet, 1989. ápr. 29. ↑