100 éve született Vályi Nagy Ervin
Dr. Vályi Nagy Ervinre emlékezünk[1], az egykori csurgói lelkipásztorra, teológia professzorunkra és barátunkra, aki 100 éve 1924. november 11-én született Budapesten[2]. Apja a m.kir. honvédség őrnagya volt, anyja gazdálkodó családból származott. A soproni és kőszegi gimnáziumi évek után − maga is katonatisztnek tanult, elvégezve a Ludovika katonai akadémiát. 1944- ben tisztté avatják, majd 1945 elején (alig múlt 20 éves) évfolyamtársaival együtt a háborúba küldik. A németországi Rostock környékén hadifogságba kerül, majd rövid munkaszolgálat után alakulatával kalandos úton hazajutnak. Rövid ideig katonai tanácsadóként dolgozik Budapesten, majd 1946-ban beiratkozik a Pápai Teológiai Akadémiára. Itt tanít akkor filozófiát Trócsányi Dezső, aki lelkesen adja kezébe Karl Barth korszaknyitó könyvét, a Római levél magyarázatának második kiadását, amelynek alapgondolataival mélyen egyetért a háború őrületét szintén közelről megtapasztalt Vályi Nagy Ervin. 1947-ben elnyeri az Egyházak Világtanácsa hároméves ösztöndíját, amelynek segítségével egy tanéven át Strasbourgban folytatja teológiai tanulmányait. Az 1948-as politikai fordulat miatt a nyári szünet után már nem utazhat vissza Strasbourgba, így kerül lelkészként Csurgóra. Itt köt házasságot a korábbi lelkipásztor Csomasz Tóth Kálmán lányával, Zsuzsával, ide születnek gyermekeik: Zsuzsanna és Ágnes. Az 1956-os forradalom során az összegyűlt tömeg előtt ő is rövid beszédet mond, amelynek célja a forradalmi időkben is az emberségben való megmaradása való figyelmeztetés volt. Beválasztják a Forradalmi Nemzeti Bizottság elnökségébe, mindezekért a forradalom leverése után elhurcolják és két hónapig tartják fogva Kaposváron. Szabadulása után Balatonlellére helyezik át, ahol 1957 és 1964 között teljesít lelkészi szolgálatot. Ez az időszak viszont a tanulás mellett a megfeszített munkát jelenti számára; miközben tehetetlenül kínlódik gyermekeinek a vizes, egészségtelen parókián szerzett betegségei láttán, és gyötrődik a rátelepedő titkosszolgálat szorításában. Mindez együtt egy szívinfarktushoz vezetett; de külföldi barátai közbenjárására Svájcba kerülhetett gyógykezelésre, és ez időszak alatt, kivételesen gyors eljárással – de magyarországi egyházi engedély nélkül – 1965-ben doktori fokozatot szerez a Bázeli Egyetemen. Dolgozata könyv formájában is megjelenik 1967-ben németül, két évvel később pedig angol fordításban is. A fő támogató és jó barát Heinrich Ott professzor így írt erről: „ Emlékszem, milyen elégtételt jelentett számomra, amikor a bázeli fakultás dékánjaként személyesen gratulálhattam a magyar egyházi elöljáróknak dr. Vályi Nagy Ervin akadémiai sikeréhez. Nekik, akik a teológia új doktorát oly kitartóan akarták hallgatásra kényszeríteni, nem maradt más választásuk, minthogy jó képet vágjanak mindehhez.”[3]
Szívbetegsége nem tette lehetővé a szórvány-gyülekezeti munka folytatását, így 1965-ben – szintén nyugat-európai barátainak, közbenjárására, az EVT Hit és Egyházszervezet Bizottsága, valamint a Bensheimi Felekezettudományi Intézet támogatásával – Budapestre kerül kutatóprofesszori állásba, a Református Egyház Zsinati Hivatalának frissen megalakított Felekezettudományi Intézetébe. Az 1968−1975 közötti időszakra az Egyházak Világtanácsa Hit és Egyházszervezet Bizottságának tagjává választják, 1973/74-ben pedig két féléves vendégoktatói feladatot is vállalhat a Mainzi Egyetem Teológiai Fakultásán. Termékeny évek ezek, sokat olvashat és németül publikálhat is, bár ezek az írásai magyarul továbbra sem jelennek meg. Ezért ő maga és későbbi tanítványai is csodaként éltük meg, hogy 1980−1985 között, öt évig taníthatott a Budapesti Teológiai Akadémián a rendszeres teológia professzoraként. 1980-tól (1985-től már nyugdíjasként) a Németajkú Református Gyülekezet lelkésze is volt 13 éven át.
1980-ban tanulmányt írt a Bibó Emlékkönyvbe, 1984-ben kiadták a „Nyugati teológiai irányzatok századunkban” könyvecskéjét. A rendszerváltozás után, néhány héttel az 1993-ban bekövetkezett halála előtt jelenhetett meg a „Minden idők peremén” című könyve, amely korábbi írásainak magyar nyelvű válogatása.
Azóta is kincsként őrzöm azt a példányt, amelybe a könyvbemutató lakalmával, már súlyos betegen, reszkető betűkkel beírta: „Volt kedves tanítványomnak, barátomnak: Bödecs Palinak. Ervin”.
Kétségtelen, hogy Vályi Nagy Ervin a második világháborút követő teológusnemzedék legműveltebb, legmélyebben gondolkodó, a nyugati teológusok által is a legmagasabbra értékelt tagja volt. Vajon mi maradt mára az életművéből?
A legfontosabb talán az az emlékkincs, amit tanítványai, gyülekezeteinek tagjai őriznek róla. Lehet, hogy hallgatói nem tudták követni minden gondolatmenetét, de – miközben hallgatták – érezték, hogy itt és most valami jelentős dolog történik. A tehetség mellett a komoly felkészültség, a befektetett munka, nemcsak az előadóművészek, de a tanítók esetében is létrehozhat olyan emlékezetes pillanatokat, amely megmagyarázhatatlanul ugyan, de megváltoztatnak bennünket.
Ilyen emlékezetes pillanatokat éltünk át azokat az előadásokat hallgatva is, amelyeket a Szászfalvi Lászlóval, valamint Török Zoltánnal közösen szervezett csurgói lelkésztalálkozókon 1989-ben és 1991-ben mondott el közöttünk.
Ezeket olvasva – hiszen bekerültek a gyűjteményes kötetébe is – úgy tűnik, hogy Vályi Nagy Ervin személyes kisugárzásának emlékén túl, talán a gondolatainak is maradandó kisugárzása maradhat. Tavaly -halálának 30. évfordulója okán- tartott róla előadást Fazakas Sándor a Debreceni Református Hittudományi Egyetem professzora az I. Kolozsvári Tavaszy-napok rendezvényén „Vályi Nagy Ervin teológiájának aktualitása” címmel.[4] Reméljük, hogy lesz még ennek a tanulmánynak további folytatása is.[5]
Ez a mostani megemlékezés nem teszi lehetővé, hogy részletesebben bemutassam Vályi Nagy Ervin gondolatait, de megemlítek néhány időszerűt, amelyek ráadásul Csurgóhoz is köthetőek.
Vályi Nagy Ervin munkásságából két fő, visszatérő téma emelkedik ki. Az egyik a keresztyén ember hiteles, hitének megfelelő cselekvését vizsgálja, a másik a világban megtörténő eseményekhez való viszonyát, Isten gondviselésének valódi természetét. A két – egyébként összefüggő – témával kapcsolatos válaszaiban belső rokonságot fedezhetünk fel a mai (posztmodern) protestáns teológia jellegzetes, radikális vonulatával.
A keresztyén etika témájában Csurgón írta első tanulmányát 1949-ben „Élet a hitben” címmel, amely Makkai Sándor folyóiratában a „Református Gyülekezetben” jelent meg. Ez a – gyűjteményes kötetben nem szereplő – korai írás már csírájában tartalmazza azt a fontos gondolatot, hogy a keresztyén ember legfőbb etikai feladata az adott helyzet és önmagunk hitből fakadó megvizsgálása és az azt követő felelős döntés, mely mindig emberi döntés marad és sohasem lehet és szabad azt Isten tekintélye mögé bújva igazoltnak feltüntetni és másokra rákényszeríteni. Mivel ez emberi döntés, ezért helye marad a különféleségnek is – a hitben és a szeretetben.
Negyven évvel később, az első csurgó lelkésztalálkozón „Ami elmúlik és ami megmarad” címmel tartott előadásában új téma kap hangsúlyt: a „Begyakorlás” fontossága[6] arra vonatkozóan, hogy távol tudjuk tartani magunkat az elmúló világ rohanásától és ügyeitől, nehogy feloldódjunk bennük.[7] Ma az állandó internetes jelenlét korszakából visszatekintve ezt is prófétai üzenetnek kell tartanunk, és érdemes lenne ezt a „távolmaradás begyakorlását” tanításunk és életünk részévé tennünk.
Vályi Nagy Ervin etikai gondolatait némelyek azzal a váddal illetik, hogy túlságosan sok benne a nemet mondás és túl kevés benne az igent mondás a pozitív és támogatásra érdemes ügyekre.
Valóban szívesen áll olyanok mellé, -mint Jacques Ellul- akik szerint az erkölcsi tett, csak az ellen lehet. Azt írja: „A keresztyén remény nem a világterv, a világszellem gondolatainak kivitelezőjeként válik gyakorlativá, sokkal inkább az új alap-állás (beállítottság) erejeként: „Nem, így nem mehet tovább. Nem, annak, ami a mai valóság alapján holnapra elkerülhetetlennek látszik, nem szabad megvalósulnia!”[8]
A klímaöngyilkosság idején azt kívánjuk: bárcsak időben magunkévá tettük volna ezt az alapállást, de talán még most sem késő.
Az eredeti vád persze tévedés, hiszen Vályi Nagy Ervin életének és tanításának központi döntése éppen az igent mondás. Igent mondás Krisztus keresztjére. Egyedül ebben szeretné meglátni és látni Isten hatalmát, mint a gyengeség és tehetetlenség hatalmát, és tudja, hogyha a szemünk megváltozása során képesek leszünk erre, akkor ezzel együtt a világunk is vele fog változni. Ezzel a radikális protestáns hagyomány forrásánál táborozik le, Luthernek a Heidelbergi dispután 1518-ban felállított tézisei mellett. Luther akkor ezeket állította:
19. Nem méltó arra, hogy teológusnak nevezzék azt, aki Isten láthatatlan dolgait a teremtett dolgokon keresztül értelmezi és szemléli.
20. Hanem csak azt (nevezhetjük annak), aki Isten látható és hátrahagyott nyomait a szenvedések és a kereszt által szemléli és érti meg.
21. A dicsőség (hamis) teológusa azt mondja, hogy a rossz jó és a jó rossz, míg a kereszt teológusa a dolgokat úgy nevezi, amik azok valójában.[9]
Ezzel elérkeztünk a másik fő témájához a történelem keresztyén szemléletéhez. Ebben az egyik legelső és már ragyogó teológiai fegyverzettel megalkotott és felszerelt német nyelvű esszé, az 1955-ben itt Csurgón megírt tanulmány „Isten, vagy történelem”[10] címmel. Ezt titokban juttatták el az EVT főtitkárához, aki a bonyodalmaktól félve a szervezete irattárában helyezte azt el csaknem 40 évre. Ebben az esszében bírálja az akkori egyházvezetés behódolását az Isten akarataként beállított történelmi „haladásnak”. A tanulmány azonban ennél jóval szélesebb áttekintést nyújt az Isten akaratával sohasem teljesen megegyező történelemről és megelőlegezi a későbbi, „Isten mindenhatósága és erőtlensége” című, kiemelkedően fontos, 1968-ban született írását a gondviselésről.[11] Ez a téma napjainkban – Vályi Nagy Ervinhez hasonlóan szintén Dietrich Bonhoefferhez kapcsolódva – újra a figyelem középpontjába került az Amerikai Egyesült Államokban[12]. Az ottani vitákat tekintve fontos kiegészítés lehet Vályi Nagy Ervinnek ez a meglátása Bonhoeffer álláspontjáról: „A hatalom nélküli Krisztusra vonatkozó fokozódó koncentrációja nem vezet a hit világra irányuló jelentőségének föladásához. Szilárdan kitart Isten vezetése mellett, és meg van győződve arról, hogy a történelemben, mint személytelen erőtérben („es”) a személyes Isten („du”) rejtőzik.”[13]
De visszatérve az 1955-ös csurgói tanulmányra, had idézzek belőle egy manapság is érzékeny témát, amely az 1956-os forradalom emlékét is érinti.
„A béke megőrzéséről van szó. Kétségkívül a megbékítés Istene a béke mellett döntött, s nekünk is erre kell törekednünk történelmi-politikai életünkben.
Csakhogy a „béke” veszélyes szó, s nem mindenki, aki kimondja, cselekszi a megbékítő akaratát és jut automatikusan az Isten Országába. A társadalmi, állami és nemzetközi élet békéjének, amely az Isten üdv- és megtartó akaratának reális megfelelője, ez a tartalma és célja: jog, szabadság, és az igazságosság biztosítása. Az izolált és abszolutizált béke gonosz bálvány: hasonló lesz a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről tetszetősek, de belsejük rothadással és undoksággal van tele (Mt 23,27). Az ilyen béke lehet a „tudatos hazugság, szándékos jogtiprás és az ember alapvető megvetésének, meggyalázásának” helye is.”[14]
Amikor Vályi Nagy Ervinre, vagy bármely előttünk járt mesterünkre emlékezünk, ne felejtsük el, amit ő is a szívünkre akar helyezni, amikor Martin Bubert ekként idézi: „A tanítótól az irányt kell megtudni, nem pedig azt a módot, ahogyan ebben az irányban mozogni kell.”[15]
Biztos, hogy itt és most más módon kell mozognunk, mint 100, vagy 50 évvel ezelőtt, de úgy tűnik, hogy az az irány, amit Vályi Nagy Ervin mutatott, ma is jó, ma is az élet felé vezet.
Csurgó, 2024. október 12.
- A cím utalás a Heidelbergi disputa (1518) 19. tézisére: „Nem méltó arra, hogy teológusnak nevezzék azt, aki Isten láthatatlan dolgait a teremtett dolgokon keresztül értelmezi és szemléli.”
Az előadás elhangzott a dr. Vályi Nagy Ervinről halálának 100. évfordulója alkalmából, a csurgói református templomban tartott megemlékezés keretében 2024. október 12-én ↑ - Az életrajzi adatok és idézetek forrása az egykori beszélgetések emlékein túl Vályi Nagy Ervin. Minden idők peremén: Válogatott írások. Basel/Budapest: Európa Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1993. Életrajzi adatok: 339. o.. ↑
- i.m. 5.o ↑
- Visky S. Béla – Papp György (szerk.): Leborulva, nyitott szemmel. Az I. Kolozsvári Tavaszy-napokelőadásai, Kolozsvár, KPTI – Egyetemi Műhely Kiadó, 2023, 71−87. ↑
- 2023. augusztusában a Doktorok Kollégiuma plenáris ülésén Budapesten ugyancsak megemlékeztek Vályi Nagy Ervinről. Rainer Fischer és Bogárdi Szabó István ott elhangzott előadásai a Collegium Doctorum folyóirat 2023/2. számában olvashatóak. ↑
- i.m. 109. o. ↑
- i.m. 203. o. ↑
- i.m. 160. o. ↑
- Disputatio Heidelbergiensi (1518) 19.-21. tézise:19. Non ille digne Theologus dicitur, qui invisibilia Dei per ea quae facta sunt, intellecta conspicit.
20. Sed qui visibilia et posteriora Dei per passiones et crucem conspecta intelligit.
21. Theologus gloriae dicit Malum bonum et bonum malum, Theologus crucis dicit id quod res est. ↑
- i.m. 43. o. ↑
- i.m. 68. o. ↑
- Lásd többek között Catherine Keller, John D. Caputo írásait. Pl: CAPUTO, John D. Weakness of God: A Theology of the Event. Indiana University Press, 2006. ↑
- i.m. 77.o. ↑
- i.m. 52.o ↑
- i.m. 162. o. ↑