Efézus 1,3.7.8 – János 16,23
Az Efézusi levél szerint a Szentlélek: a kegyelem túláradása, „nagy bőséggel való közöltetése”. Hogyan kell ezt értenünk?
A Biblia minden elbeszélése és tanítása mögött, azok alapjaként ott áll ez a mondat: „Megjelent Isten üdvözítő kegyelme” (Tit 2, 11): megjelent a Jézus Krisztusban. Ezt mi – legalábbis formálisan – hisszük és valljuk. Tovább kérdezni azonban nemigen merünk; a jogos és fontos kérdezésben, az értelemben gyermekek vagyunk. Pedig az értelmet, megértést kereső hitnek föl kell tennie a további kérdést; „megjelent,… de hogyan jelenik meg nekem”? A hit, amelyik nem akar érteni, vakhit, zavaros lelkiállapot, de nem hit, a szónak ó- és újszövetségi értelmében. Krisztus a világ világossága: igen – de hogyan látom én a világosságot?
Ezekre a jogos kérdésekre az apostolok a Szentlélekre utalással válaszolnak. A Szentlélek – mondtuk már – a kegyelem túláradása, Jézus Krisztus „átáradása”, hozzánk jövetele, szívünkben szállást vétele a hit által. Áteredő (eredendő) bűn; áteredő kegyelem. Ádám-Krisztus. Krisztus váltsága, munkája, a benne megjelent kegyelem nem marad rajtunk kívül. Krisztus nem marad puszta történelmi esemény az idők teljességében, hanem hozzánk jön, ma is, 1983 Pünkösdjén is. Ez a Szentlélek, ez az áradás: a kegyelem jelenvalóvá és belsővé válása.
Ha Krisztus átárad ránk, bevon minket a maga életébe és országába, vagyis ha eljön a Szentlélek, akkor – a 16. zsoltárral szólva – „örök öröm és gyönyörűség” lesz a részünk; vagy az ének szavával: „lelkem, teljes üdv a részed”. Olyan öröm és üdvösség lesz a részünk, elveszíthetetlen boldogság, minden boldogtalanságunk ellenére is, amelyre csak zsoltárral és dicsérettel, hálaadással válaszolhatunk: „Magasztalja lelkem az Urat” – amiként Mária, Jézus anyja énekelt (Lk 1,46). Persze ez az istendicséret nem szüntelen dudorászás, nem szavak, hanem létforma, életstílus. Az Efézusi levél így mondja: „hogy legyünk valamik az ő dicsőségének magasztalására” (Ef 1,12). Szabad énekelnünk, sőt: bár többet és szebben énekelnénk és játszanánk az Úr előtt – de elsősorban legyünk, éljünk Isten dicsőségére.
A Szentlélek, aki által a kegyelem túlárad, és Krisztus lakozást vesz ben 
nünk hit által, a jövendő teljességnek, a teljes váltság napjának záloga, előíze, amikor majd Isten lesz „minden mindenekben” (1Kor 15). Akkor azon a napon nem kérdezzük Őt semmiről!
A Szentlélek munkája azonban éppen az, hogy előleget ad ebből az „akkor”-ból, a teljességből, amikor bemegyünk a mi Urunknak örömébe. És amikor adja ezt az előleget, akkor megéljük a kérdések elhallgatását. Ezen a napon, a Lélek napján, nem kérdezünk, hanem hallgatjuk Őt és éneklünk neki a szívünkben.
Nem azért hallgatunk el, mert megijedünk. A tekintélytől rendszerint megilletődünk, s ki lenne nagyobb tekintély, mint a Mindenható? Csakhogy ez az Úr másként hatalmas, mint a hatalmasok, akik leszoktak arról, hogy kérdezze őket valaki, mert végzetesen rászoktak a parancsolásra. Az óhajuk is parancs! – Jézus nem úgy Úr, mint ezek az urak; ezért aki vele akar élni, Őutána akar menni, ne uraskodjék akkor sem, ha úri pozícióba kerül, „felelős beosztásba”. A hierarchia hatalmáról való beszéd nemcsak a protestáns fülnek idegen, de a Bibliának is.
Nem a félelem fagyasztja belénk a szót, a kérdést, amikor a Szentlélek részesít az eljövendő teljességben, hanem az öröm. Teljes öröm van Őnála; és ebben a világosságban, déli verőfényben értelmetlenné válnak az éjszaka kérdései. Jézus Krisztus nem elhallgattatja a kérdéseinket, hanem mi magunk hallgatunk el Őelőtte. Van ilyen elhallgatás, ünnepi csend, az Isten igaz imádásának csendje.
Ezzel már annál a témánál tartunk, amely nyilván nemcsak a teológus diákokat foglalkoztatja, hanem a gyülekezetek tagjait is: a kérdés kérdésénél, problémájánál: szabad kérdezni? nem szabad? válaszol vagy nem válaszol az Úr?
Magamat a Szentíráshoz és az egyetemes egyház tanításához tartva a következőket tudom mondani: a kérdezés ebben a világkorszakban, vagyis az egész emberi történelem során a természetünkhöz tartozik. A világot megismerni akaró ember a kérdésből él, amely semmiféle adottat, meglévőt nem tart sem magától értetődőnek, sem pedig végzetszerűnek. Ez a kérdező, a kapott válaszokra újra csak rákérdező ember alkotta meg s alkotja ma is a kultúrát.
Talán csak az maradt ki a gondolkodásunkból, hogy mi magunk is megkérdezettek vagyunk. „Ádám, hol vagy?” Furcsa, hogy a mindent megkérdező, megkérdőjelező ember nem hallja meg a neki föltett kérdést – vagy csak ritkán.
Ez a ritka alkalom: üdvösséges, noha szinte minden esetben nehéz. Az Isten nekünk föltett kérdését akkor halljuk meg leginkább, amikor az életünk megszokott, otthonos rendje fölborul, amikor az életünket védő kerítést szétszaggatja a vihar. Az üdvösség alkalma rendszerint ilyen nehéz emberi szituáció: kiesünk szerepeinkből, funkcióinkból – és csak vagyunk, mint Jób. Ilyenkor komolyan kérdezünk, mert az életünkről van szó: „Uram, mi történik velem? Nem törődsz azzal, hogy elsodródom, elveszek, hogy nem bírom már a próbát, nem bírom és nem is értem az egészet?” „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” – amikor így kérdezünk, a mélységből, lélegzetért kapkodva, akkor meghalljuk az Isten szavát: a kérdését és a válaszát is.
A fontos itt az, hogy a kérdésessé vált életű ember nem arra vár, hogy egy-egy meghatározott kérdésre kapjon feleletet: értelmi kérdésre, „teológiai” kérdésre, rázós kérdésre, hanem arra, hogy az Úr Isten tanítsa, hogy az Úr meghallja kiáltását és megszabadítsa. Isten nem feleletet ad a kérdésre, hanem megszabadít.
Jézus golgotai kérdését az előbb már idéztük. Erre a kérdésre vonatkozhat a Zsidó levél mondata: „Ő földi élete napjaiban erős kiáltás és könnyhullatás közben könyörgésekkel és esedezésekkel járult ahhoz, akinek hatalma van arra, hogy megszabadítsa őt a halálból, és meghallgattatott istenfélelméért” (Zsid 5,7). Így a magyar fordítás. – Mivel Isten nem szabadította meg a haláltól Jézust, mivel saját fiának sem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta (Rm 8,32), előnyben kell részesíteni ezt az eredeti szöveg alapján jogos fordítást, amely szerint az utolsó mondat így hangzik: „Meghallgattatott, és a szorongásától megszabadult”.
Jézus utolsó éjszakájára gondolhatott a levél írója: a gyötrődő könyörgésre: „ha lehetséges, múljék el tőlem a pohár” – és azután a megszabadított ember vallástételére: „Legyen meg a Te akaratod”.
Az igazi kérdést Isten meghallja – és megszabadít. Nem feleletet ad – sem Jóbnak, sem Jézusnak, sem Pálnak –, hanem kihoz a mélységből, a szorongás torkából, az alvilágból. Az értelem kérdéseire az emberi értelemnek kell felelnie; Isten nem a mennyei tudakozó iroda főnöke. Az Istennek föltett valóságos kérdésre viszont Ő felel – a megszabadítással. Mielőtt néhány szót erről szólnék, arra szeretnék utalni, hogy az értelmünk kérdéseire kapott válaszokkal nem sokra megyünk: az életünkben nem! Mert egy-egy ilyen válasz után minden marad a régiben: mi magunk maradunk a régiben – és régiek, nem lesz újjá semmi.
Az Isten válaszától igen: újjá lesz minden. Mi magunk leszünk újjá. Mert az Isten „válasza” a kiszabadítás – kivezetés Egyiptomból, Babilonból, a gödörből, az élet mélységeiből, a hálóból, amelybe belekeveredtünk. A szorongásból, a beszűkülésből (szorongás = szük-ség, szűken-lét) tágas térre vezet ki. – Ha figyelmesen olvassuk a Bibliát, annak megszabadítás-történeteit, észre fogjuk venni, hogy ez a kivezetés legtöbbször fájdalmas. Egy-egy fogságból, zsákutcából, megítélt helyzetből úgy vezet ki, hogy közben elszakadnak a gyökereink, önmagunkból szakad ki egy darab – és a tágas fennsík felé vezető útról visszakívánkozunk Egyiptomba, oda, ahonnan kihozott minket.
Barth Károlynak, akit senki sem vádolhat szektás túlzásokkal, van egy mondata, amely mégis mindnyájunk számára félelmetes – majdnem annyira, mint Jézus szava: „Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát és vegye fel a keresztjét”. Így hangzik ez a mondat: „Akinek életében Isten minden akar lenni, attól mindent elvesz”. Mindent, akire vagy amire Őrajta kívül az életét alapozhatná. És ez az elvétel, az elvétel megélése igazán nem könnyű dolog. Hozzászoktunk ahhoz, hogy ad – a „mennyei édes Atyánk” csak ad. Hogy a szabadító Úr el is vesz, hogy a Jézus Krisztus Atyja nem is annyira „édes”, azt elfelejtjük. – Nem az imádság szóhasználatát kritizálom; abban nőttünk föl, így imádkoztak őseink – ha nem is annyira a reformáció, de a pietizmus kora óta – , így imádkoznak a püspökök, a lelkipásztorok és a konfirmandusok.
Az „édes”, „mézédes” keresztyénséget kritizálom, nem én, hanem a Biblia! Egyfajta tejszínhabos-porcukros vallásosságot, amelyben legföljebb a moralizálás mazsolaszemei sötétek. – Isten úgy válaszol, hogy kivezet, és a szabadulásnak, az exodusnak ez az útja sivatagi is lehet és fájdalmas is. Úgy szabadít meg, hogy valamit elvesz, valamiből kiragad.
Nem valami komor, pesszimista, vagy mint nálunk beszélik, „egzisztencialista” keresztyénséget akarok propagálni a Münzer Tamás által „mézédes”-nek nevezettel szemben, hanem hirdetni az Igét, az ígéretet, amely szerint ez a nehéz út, keskeny út vezet az örök örömhöz, a teljesség előízéhez, amelyben így szólnak: „náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön” (Zsolt 73,25).
Biztosan a Szentírás szerint való, ha hozzáteszem: gyönyörködhetünk másban is: egy emberi arcban, egy májusi napban – nagy ritkán még egy prédikációban is –, egy versben, könyvben, zenében, de nem úgy, hogy enélkül „életerőnk kiszárad, mintegy a nyár hevében”, és belepusztulunk a megfosztottságba. Nem! Ilyen végletes módon csak egyben gyönyörködünk, aki nemcsak a mennyben van, hanem a földön is, minden napon az idők végéig – a teljes váltság napjáig.
Az „egyéb”-ben való szabad szívű gyönyörködés, az önfeledt öröm abban, ami e földön szép, jó és igaz, azoknak adatik ráadásul, akik végül is egyben gyönyörködnek: a Szentháromság Istenben. A teljes szívükkel, elméjükkel és erejükkel őrá irányuló emberek – a szentek! – lesznek teljesen nyitottak arra, hogy gyönyörködjenek, örüljenek ezen a földön. Akiktől Ő mindent elvesz, hogy ne legyen más fundamentumuk, csak Ő, azoknak mindent visszaad.
Ámen.
* Budapest, Kálvin tér, 1983. május 19. Pünkösdi evangelizációs sorozat a teológus diákoknak, május 17-20. Harmadik rész