Jób 39,36-37 – Zsoltárok 73,23d
Matolcsy Erzsébet temetésén
Alig van elemibb erejű emberi kívánság annál, minthogy a személyes világunkban — amelyben élünk s amely nekünk az élet — rend uralkodjék, néhány alapvető szabály érvényesüljön. Legyen megszabva, hogy mi történhet meg s mi nem, és amire azt mondjuk: „Uram, ez nem történhet meg” — ne történjék meg, mert különben a világ nem világ, hanem káosz, és mi szívesebben visszaadnánk a belépőjegyet.
Ezt a világ áttetszősége utáni elementáris vágyat, a Jób Könyve szerint, Isten jóváhagyja — de nem teljesíti be, nem mindig teljesíti. Ez az ellentmondás az emberi sors legmélyebb, legkevésbé áthatolható rétege.
Isten Jóbnak ad igazat, aki arra, ami vele történik, azt mondja: nem, ez nem lehet igaz. Ez nem csak fölfoghatatlan, de elfogadhatatlan is. Isten ennek a Jóbnak ad igazat, s nem a túl kegyeseknek és túl okosoknak, akik 
megmagyarázzák, hogy a fekete tulajdonképpen fehér, hogy az értelmetlennek értelme van — és akik Isten munkájaként tömjénezik azt, ami a gonosztól való.
Jób nemet mond, Isten pedig ennek a nemet mondó szenvedőnek ad igazat. Mert Jób így tanúja annak, hogy a rossz elfogadhatatlan, igazolhatatlan; így tanúja az új égnek és földnek, amelyben nem lesz kiáltás, nem lesz jajkiáltás. halál és gyász.
Isten igazat ad annak aki nem tudja elhelyezni értelmi és érzelmi kategóriáiban azt, hogy megtörténik, aminek nem volna szabad, és Őhozzá kiált. Mert ezt az ellentmondást csak Ő oldhatja föl, aki ad és elvesz, elvesz és ad. A Biblia ezt a pörlekedő Istenhez-kiáltást nevezi imádságnak. Az ima nem a jámborok mindenre igent mondó litániája. Ahhoz kiáltunk, akit felelősségre vonunk, akitől segítséget kérünk. Kihez kiálthatnánk máshoz? Így találkozunk Istennel.
Magunkra fordítva mindezt: Isten igazat ad nekünk, akik egyelőre nem tudunk mit kezdeni ezzel a halállal, mert annyira élő volt az, aki nem él. Amikor elveszítését panaszoljuk, mert velünk-létéért hálásak voltunk. mert fölbonthatatlanul beleszövődött életünkbe, Isten igazat ad a panaszunknak! Nem az égből szemléli gyászunkat, hanem azok között van, akik gyászolnak.
Ez az igazat-adás pedig segítség. Ebben történik meg, hogy kezünket a szánkra tesszük és elnémulunk. A vádjaink némulnak el, és meggyógyulunk akkor is, ha a fájdalom megmarad. Ha Isten igazat ad, ha Ő velünk van, oldalunkon áll, amikor az élet abszurd dolgai miatt lázadunk – kicsoda ellenünk? Velünk van a saját kétségbeesésünk ellen. Velünk van, hogy az elnémulásunk ne megkövült gyász legyen, hanem remény. Velünk van, hogy elsősorban ne magunkra gondoljunk, akik szegényebbek lettünk, hanem őrá, Erzsébetre, aki azzal van, azt látja, akiben hitt. Isten oldalunkon-állásának ereje azt tanítja meg, hogy talán nem is olyan rossz dolog a halál – hogy aki csakugyan hisz, ha meghal is, él.
Aki nem tud megnyugodni, annak nem marad más, mint az Isten nyugalma, amely minden kétségbeesést fölülhalad. Ebben a nyugalomban nem a megrendült világ áll helyre, hanem a romok között Isten áll mellénk és marad mellettünk. Nemcsak az marad velünk, elfogadhatatlan hiányával, aki elment, hanem Isten is. És ez a velünk maradó Isten segít élni, ameddig mi is elmegyünk.
A sok soha már meg nem valósuló lehetőség közé tartozik egy beszélgetés is, amely már nem jött létre. Vagy mégis létrejött, ebben az órában? Amit mondok, inkább párbeszéd, mint gyászbeszéd. Akkor is párbeszéd, ha az egyik fél hallgat.
Ebben a beszélgetésben, amely ilyen keservesen egyoldalúvá lett, ma ezt tudnám mondani: Erzsébet, megköszönjük Istennek, hogy téged adott. Megköszönjük, hogy mindenkor Vele voltál, s ma is vele vagy. Megköszönjük, hogy az életednek, amely sokszor igazán nehéz volt, örültél – s másoknak örömöt szereztél; sötét napokban lámpás voltál. Örültél a laboratóriumnak és örültél az erdőknek, a tavaknak; a baráti együttlétnek és a termékeny magánynak.
Áldás voltál – s most szorongató hiány leszel. Így maradsz közöttünk. A miértre nem tudunk választ, de hisszük, hogy neked jó, nekünk pedig segíteni fog az, aki egyedül segíthet.
És még azt mondanám el, hogy az élet nem tartam, hanem minőség. Vannak elvétett, önző, meddő életek, amelyek úgy érnek véget, mint a tóba dobott kő: néhányat gyűrűzik a víz, aztán semmi. Nem marad semmi nyom. És vannak életek, amelyek úgy maradnak meg, mint a fiatal fák kérgébe vésett jelek: együtt nőnek a fával. Te biztosan értenéd a fiatal fák hasonlatát. Van olyan élet is, amely huszonöt év alatt sok szívbe bevési az önzetlenség és megbízhatóság, a jóság és hűség jeleit. Ezek a jelek maradandók – az ilyen élet akkor is megmarad, ha vége szakad. Jó, ha valaki így él: jeleket vésve – és jeleket viselve, ha ezek sebek is.
Amit neked mondanék el, azt most ilyen nyilvánosság előtt kell: azok előtt, akiknek szívén nyomot hagytál, Pasaréten, Csepelen és ki tudja még, hol. Biztosan jóváhagynád ezt a nyilvánosságot, arra gondolva, hogy az igazság vigasztal. Nem most, de később. Nem jó túl hamar megvigasztalódni – de vigasz nélkül nem lehet élni. Az igazság pedig, amelyből éltél, erős. A vigaszra is.
Amikor most áment mondunk, nem azt mondjuk, hogy mindennek vége. Az ámenünk nem búcsú, hanem a bizalom szava, azé a bizalomé, hogy te mindenkor Istennel maradsz – s hogy Isten velünk marad. Az ámen: a reménység szava. Úgy temetünk, ahogyan magot vetünk a földbe. A mag teremni fog. Az Írás még azt is mondja: a magnak, amelyet ezen a nehéz tavaszon elvetünk, Isten majd testet ad. Mert nemcsak a magvetés valóság, de az aratás is, nemcsak a halál, hanem az élet is. Az Istennek nyara is van, amelyen az aratók örömével örvendezünk. – Ezt mondjuk ki, amikor áment mondunk. S ha ez abszurdnak vagy illúziónak tűnik, gondoljunk arra: miért volna abszurdabb az élet ígérete, mint a halál az alsógödi országúton. De hála az Istennek, aki ilyen tények közt az igazság reményével vigasztal.
Imádság:
Urunk, köszönjük, hogy velünk vagy a kétségbeeséseinkkel szemben. Tudod, mit bír el az ember – és amikor panaszkodik amiatt, ami több, igazat adsz. Ezzel segítesz. Segíts nekünk is, kegyes Urunk, ó irgalmas Isten. Vigasztalj minket és adj könnyebbséget. Azon keresztül, ami elfogadhatatlan, taníts az igazságra: arra, hogy mi az élet és mi a halál. Faként pedig taníts meg a bizalomra és a reményre: az aratás, az új ég és új föld, az élet győzelmének reményére. A hiányban Te maradj velünk – és segíts élni.
Ámen.
* Budapest, 1970. április 27.