Kolossé 4, 2-5
Pünkösdre készülve, a hét folyamán közvetve és közvetlenül a Szentlélekről beszéltünk; tudakozódtunk az Írásokban afelől, kicsoda a Szentlélek és mit végez el bennünk.
Egy eredmény biztos: nem mi birtokoljuk Őt, hanem megfordítva: nem mi vagyunk a Lélek urai, hanem Ő ural minket, miközben megszabadít a bálványainktól, és Úrnak láttatja velünk Krisztust. Sem az egyházi tisztviselők, sem a karizmatikusok nem birtokolják a Szentlelket. (Ha így gondolják, annál rosszabb.) A Lélek szabad, a szél fúj, ahová akar, nincs kötve az egyházi szervezethez, – egyedül a Fiúhoz van kötve, mert a Krisztus Lelke.
Nem birtokoljuk a Lelket, hanem imádkozunk az eljöveteléért. Imádkozunk azért, hogy ami Krisztusban valóság, az bennünk is valóság legyen, hogy Krisztus átáradjon reánk, és legyünk valamik az Isten dicsőségének magasztalására. Ne megrettent, árva vallásos emberek legyünk, akiknek világa lassanként elsüllyed, hanem az új teremtés első zsengéi.
Amikor címet kellett adnom ennek az igehirdetés-sorozatnak, ezt választottam: „Húsvét és Pünkösd között”. Azért választottam, mert bizonyos értelemben minden napunk és évünk ilyen közbeeső idő, Húsvét és Pünkösd között. Mögöttünk az áll, hogy minden elvégeztetett, minden megtörtént, ami az üdvösségünkre nézve szükséges, előttünk pedig új és új napok, amelyekben „erőnk magában mit sem ér”.
Erre az előttünk lévő napra nézve könyörgünk a Szentlélek kiáradásáét, hogy állhatatosan futhassuk meg az előttünk lévő küzdőteret, hogy vezessen minket, nehogy eltévedjünk, hogy vigasztaljon és bátorítson, hogy tanítson meg reménykedve várni azt a napot, amikor Isten lesz minden mindenekben. A keresztyén élet nem megy másként, csak a Szentlélekkel. Ezért könyörgünk érte és várunk rá minden napon.
Ez a várakozás azonban nem tétlenség, foglalkozás-nélküliség, hanem a teljes igénybevételünk és foglalkoztatottságunk ideje. Ma erről szeretnék beszélni a Kolossé levélből felolvasott versek alapján, ahol mindenek fölött két dologról van szó: az imádkozásról és a bölcs viselkedésről: „bölcsen viselkedjetek a kívülvalók iránt”. A „viselkedés”, peripatein szó az Újszövetségben az egész életvitelt, életstílust jelenti, az ethoszunkat.
Tehát az imádkozás és a helyes cselekvés áll a középpontban. Pontosan 39 évvel ezelőtt, 1944 májusában Dietrich Bonhoeffer többek között ezt írta keresztfia keresztelésének napjára a börtönből, ahonnan élve nem került ki: A hagyományos keresztyén szavaink megüresedtek, erőtlenekké váltak; „keresztyén voltunk ma csak kettőben állhat: az imádkozásban és az igaznak, a helyesnek cselekvésében az emberek között”. Ilyen egyszerű! Ilyen lehetetlenül nehéz a keresztyén élet! Ezt mondja az egyháznak az a tanítója, akinek a XX. században Barth Károllyal együtt talán a legtöbbet köszönhetjük.
Imádkozás és tett; olyan életfolytatás, amelyet a doxológia, istendicséret határoz meg. Mert az imádság ez – illetve még valami: reá vetjük minden gondunkat, hálaadással tárjuk föl előtte a kívánságainkat (Fil 4,6).
Imádkozás a belső szobában az Atyához, aki titkon van és látja, amit teszünk (Mt 6,6): és ebből az elrejtettből, titokból, arcanum-ból származó tettek: az igaznak cselekvése. Ez a kívülvalók, a nem keresztyének iránti bölcsesség! A mi bölcsességünk nem spekuláció, bonyolult – vagy éppen primitív – üdvtan, gnózis, hanem a rejtett középpontból, az imádságból élt élet, beszédes élet. Már csak azért is beszél ez az imádságból táplálkozó cselekvés, mert mi magunk „boldogok leszünk a cselekvésben” (Jak 1,25). A nézelődésben, a tépelődésben, a fennkölt keresztyén gondolatokban nem leszünk boldogok, de a cselekvésben igen! Boldogok – és nem sanyarú szentek, akikről messziről lerí, hogy ők most áldozatot hoznak, böjtölnek és súlyos tizedet fizetnek. A keresztyének tekintélyes része boldogtalan.(Ez talán nem túlzás. Ha igen, hála érte!) Ismeri az úgynevezett problémákat, a nagy belső kríziseket, az önvádat és hasonlókat, de a boldogságot nem. Az Ige annyit mond: „boldogok leszünk a tettben!” Azokban a tettekben, amelyeket „Istenhez igazodó lelkiismerettel” viszünk végbe, még akkor is, ha ez fájdalmat és szenvedést szül (1Pét 2,19). Milyen jó lenne, ha Péter levelének ez a gyönyörű kifejezése bemenetelt találna és terjedne a keresztyének között!
Az ilyen cselekvésnek, életvitelnek „alkalma”, megszabott ideje van: Isten tudja egyedül, mennyit mért ki, meddig tart a kairos, az alkalom, meddig tart a nappalunk, amikor még járhatunk.
Nem az a dolgunk, hogy próbáljuk kitalálni az idő, az alkalom tartamát – sokkal inkább az, hogy kihasználjuk és bölcsen éljünk vele. Az idővel való élésünk, az a mód, ahogyan az időnkkel bánunk, a bölcsesség kifejeződése. A keresztyén életbölcsesség, az ars vivendi christiana nem a metafizika vagy a parapszichológia körébe tartozik, hanem a mindennapi életvitelünkbe: hogyan számláljuk napjainkat? Jó kedvvel visszük véghez életünket? Az imádkozó hit bölcsessége abban nyilvánul meg, hogy miként viszonyulunk a magunk hetven vagy nyolcvan évnyi idejéhez.
Ez a kívülvalókat is érintő, közérthető bölcsesség kizár két rossz végletet. Kizárja a görcsös aktivizmust, a nyugodni, gondolkodni és játszani nem-tudást, és kizárja a lustaságot, amelynek esetleg olyan tetszetős, sőt kegyes neveket és ürügyeket adunk, mint például azt, hogy „egyelőre annyi a problémám, annyira tanácstalan vagyok, modell nélküli – hogy én Istenem, jó Istenem, ugye megérted, hogy becsukódik a szemem –, hogy addig nem tudom kihasználni az időt, míg egy bölcs testvér, nagy testvér világosan meg nem mondja, mit kell cselekednem”. Csakhogy akinek a szeme és a szíve sötét – mindegy, hogy vallástalanul vagy vallásosan sötét – annak semmit sem lehet világosan mondani, illetve semmit sem fog annak tartani. Ha a szem sötét, mekkora a külső sötétség!
„Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek?” – kérdezi Jakab apostol, nem minden él nélkül (3,13). Mellesleg szólva, illetve nagyon is a textusra vonatkozóan mondom: nem baj, ha a keresztyén beszédnek éle is van. Nem azért, hogy leszúrjuk vele az ellenfeleket, hanem hogy amit mondunk, az ne legyen tagolatlan, kontúr nélküli massza. Ez a veszély köreinkben is ismerős: hallgatjuk-hallgatjuk egymás beszédét, s alig van sejtésünk arról, hogy a másik mit akar mondani. Talán ő maga sem. A beszédünknek nincsen éle, kontúrja – vagy hogy a textusnál maradjunk: „nincsen sava, fűszere”.
Só és fűszer! Tehát nem cukor és enyhe nyugtató- vagy altatószer. Az értelmes szót kérik számon tőlünk a szentírók, illetve azoknak Ura – méghozzá nem az uniformizált szót, a szabványosított beszédet, hanem a személyre szabottat: tudnotok kell, kinek-kinek hogyan feleljetek meg. Ez lenne valóban a fűszerezett, ingert-keltő beszéd! A sótlan nyájaskodásunk ingerszegény. Kicsoda hallgat rá? És miért is hallgatna? Az ítélet az Isten házán kezdődik el. Ne a világot ítéljük el, hogy nem hisz a mi tanításunknak, hanem önmagunkat – például a sótlan, ízetlen, ingerszegény beszédünk miatt. Pünkösd a nyelvek csodája, a beszéd, az egymás megértésének csodája. Könyörögjünk Istennek Szentlelkéért, hogy az Ő Igéjét hallhassuk és érthessük, hogy egymást megértsük, és kihez-kihez értelmesen tudjunk szólni. Esetleg csak öt szót – ez a páli mérték!
Még egy fontos szempontra figyelmeztet bennünket a Kolossé levélből vett textus: arra, hogy a megnyerő, a helyes szó a helyes és a bölcs életvitel összefüggésébe tartozik. Nincsen sóval fűszerezett, éles (sőt, kétélű!) szó az orthopraxison, a helyes viselkedésen kívül. Ha angyalok nyelvén szólnánk is az orthodoxia, a helyes hit szavait – szeretet pedig nincsen bennünk, ez legföljebb zengő érc vagy pengő cimbalom, de nem a helyén való keresztyén beszéd.
Sokszor elmondták már rólunk, aztán mi is önmagunkról, hogy milyen iszonyatosan széles szakadék van kegyes – és sokszor életlen, semmitmondó – szavaink és tetteink között, amelyek nem az Istenhez igazodó lelkiismeret gyümölcsei. Talán csak azt nem mondtuk és mondjuk magunknak komolyan, hogy ez a szakadék tönkretesz bennünket. Nem az Isten egyházát, amelyet Ő maga gyújt össze, s amelyet úgy megőriz, hogy a pokol kapui sem vesznek erőt rajta, hanem minket magunkat, a mában ismert európai és amerikai egyházi formációkat. Az Úrnak, a mi Istenünknek nevét nem vehetjük föl olyan sokszor, olyan hosszú ideig büntetés nélkül!
Hiányoznak az idővel való okos számolásnak, a kívüllévők iránti bölcs viselkedésnek tettei, hiányzik a modellnek tekinthető élet, boldog élet, éppen a mai irányvesztettség, értékválság korában. Hiányoznak a modellnek tekinthető életek, a szent életek – bibliai értelemben, tehát minden szenteskedés nélkül –, amelyekre azok, akik körülöttünk élnek, azzal a figyelemmel tekinthetnének: „no lám, nem csak kell, hanem lehet is!” A keresztyénség nem zsugorodó csökevény, hanem élet a mában.
„Hol vannak a katonák?” – énekelte nemrégen Mezey Mária, nagy-nagy nosztalgiával. A nosztalgiáért nem ő felelős, hanem a kor, amely erre fogékony, ezt igényli; ő csak az előadásért, és az szép volt.
A mi kérdésünk ezen a héten az: hol vannak a keresztyének? Hol vannak a szentek? Nem azok, akiket megfestettek, akik oltárképpé lettek, vagy a képtárakba kerültek, hanem azok, akik élnek, Krisztussal élnek. Talán nem úgy élnek, mint az elődök, nem úgy akarnak szentek lenni, hogy utánozzák őket – ez pusztán kosztümös szerep maradna –, de Istennel járnak, lakoznak ma, az Ő tanúi.
Ez a kérdés nem a múltra, hanem a jövőre irányuló; nem a nosztalgia, hanem a remény és a könyörgés kérdése. Ez a bűnbánat kérdése. A bűnbánat más, mint a lelkiismeretfurdalás. Ez utóbbi a múlt felé fordul, és legtöbbször kétségbeesik. A bűnbánat, a megtérés a jövő felé fordul, és megment a kétségbeeséstől.
Bűnbánati istentiszteleteink végén a jövő felé fordulunk, és a „minden újjá lesz” ígéretére figyelve imádkozunk: „Jövel, teremtő Szentlélek, jövel, Uram Jézus” !
Ámen.
* Budapest, Kálvin tér, 1983. május 20. Pünkösdi evangelizációs sorozat a teológus diákoknak, május 17-20. Negyedik rész