1Korinthus 16,13
Férjet, családtagot, barátot, munkatársat búcsúztatunk — egy férfit, akinek az élete — mindaz, amit tett, elvégzett és elszenvedett — mintha a felolvasott bibliai versek illusztrációja lenne: „Legyetek férfiak, legyetek erősek; minden dolgotok szeretetben történjék”.
Nem úgy búcsúztatjuk Arany Bálintot, nem azzal az alapérzéssel, hogy „most aztán mindennek vége”, hanem azzal a bizalommal, hogy Isten, akiben hiszünk, nem csak a vég, hanem a kezdet is — a kezdet Ura. Hogy ez az új kezdet — túl a totális végen, a halálon — milyen, hogy az új teremtés, a halottak feltámadása hogyan és mikor történik, arra nézve nincsenek képzeteink. A képzeteink, még a legmerészebbek és legszellemibbek is, belül maradnak a tér és idő határon, belül azon, ami emberi, az igazán új pedig: az új teremtés, ezen túl van. „Ne csinálj magadnak faragott képet!” — mondja az Írás, és ez azt is jelenti: Ne csinálj magadnak képeket, képzeteket és teóriákat a „túlvilágról”! Amit keresztyén emberekként egy koporsó vagy sír mellett elmondhatunk, az csupán ennyi: „hiszem a test feltámadását és az örök életet”. Ez a „csupán”, ez a bizalom azonban elég a vigasztalásunkra, és ahhoz, hogy reményünk legyen.
Reménnyel állunk meg Arany Bálint koporsója mellett is, aki sokunk számára illusztrálta, mit jelent a felolvasott versek mértéke szerint élni: „Legyetek férfiak, legyetek erősek, minden dolgotok szeretetben történjék”. Nem túlzok, amikor illusztrációról beszélek Bálint életére gondolva. Református lelkészként szeretnék elkerülni két alapvető hibát, amelyet temetéseken gyakran elkövetünk, legyen az akár egyházi, akár társadalmi temetés vagy esetleg újratemetés. A két hiba: vagy dicshimnuszt zengünk, vagy pedig értékelő, esetleg elmarasztaló ítéletet mondunk. Nem érvelni akarok, megmutatván, hogy ez miért rossz; ez most nem az érvelés helye és órája. Inkább csak azt szeretném kimondani, hogy református hitünk szerint dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás — vagyis „himnusz” — egyedül Istent illeti meg, és hogy egyedül ő a hiteles bírói fórum, amelyik előtt mindnyájunknak meg kell állnunk, vádlónak és vádlottnak, ügyésznek és védőügyvédnek egyformán.
Dicshimnusz és értékelés helyett miénk a hála, ebben az órában is. Hálát adunk Bálintért, aki most befejezte földi szolgálatát. Sokféle szolgálatát, tevékenységét. Hálát adunk azért, hogy egy rendkívüli történelmi terheléseket megélt nemzedékben Arany Bálint azokhoz tartozott, akik férfiak voltak — nem az erőszak, hanem a szeretet értelmében. Hála az Istennek, hogy voltak ilyenek: férfiak és nők, akik nem siránkoztak, rémüldöztek és menekültek, hanem megálltak a hitben, szeretetben és reménységben, hívek maradtak, s végezték a maguk feladatát. Megálltak úgy, mint református hitvallásos iratunk mondja: „fölemelt fővel minden viszontagság közepette”.
Azzal adunk méltó tisztességet Arany Bálintnak, ha hálával őrizzük a tőle kapott példát. Példát arra, hogy minden háborúság és viszontagság közepette, minden mélységben és forgószélben lehet így élni: a szó legnemesebb értelmében férfiasan, erősen, rendületlenül. S ha már ezen a földön elhangzik a szó: „rendületlenül”, nem hallgathatjuk el, hogy Arany Bálint rendületlenül híve volt a hazának, jó és rossz napokban, fönt és lent, fényben és sötétségben. A jelenlévők egy része közvetlen tanúja mindennek.
Most, amikor elengedjük az örök hazába, hisszük, hogy meghallotta az egyetlen Úr szavát: „Jól vagyon, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű” — mert beszűkült a hatóköröd —, menj be most a te Uradnak örömébe, vedd el az állhatatosak koronáját.
Ámen.