A teremtő felbomlásról

* Az eredeti cím: Aspekte der schöpferischen Auflösung – megjelent a Paul Schütz 90. születésnapjára összeállított kötetben: Partisan der Hoffnung, Bredow 1981, 103–108. o. Fordította Kern Mária.

„Vonatkozás”^[1] helyett „töredék”–et lehetne, sőt kellene mondanom, abban az értelemben, ahogyan– Dietrich Bonhoeffer a börtönből írt leveleiben használja ezt a fogalmat, utalva a fúga művészetére. A töredék olyan szó, olyan valóság, amely a most évfordulót ünneplő életművében rendkívül fontos: képes utalni az egészre. Hogy miből tevődik össze az az élet, amelyből a következő rövid megjegyzések gondolati töredékei származnak, bizonyos mértékig ismert az előtt, akit most köszönet és tisztelet illet.

I.

„Felbomlás – de teremtő módon!” Töprengéseim vezérfonalául ez a mondat szolgá1^[2]. Paul Schütz az említett mondat összefüggésében a valóság problémájával foglalkozik, amely visszatérő megállapítása szerint éppen a lehetetlen, majd rátér a történeti világ teremtő felbomlásának kérdésére^[3]. Szembesíti az elmúlót az eljövendővel, vagy ahogyan egy későbbi művében írja: a halált az élettel^[4]. Sőt, ezen a helyen még a következőt is kimondja: „A halál és az élet szembesülése a keresztyén üzenet sarkalatos pontja”. A világ elmúlik, Ó jön: „[…] az a különös valaki, aki egykor »bepólyálva a jászolban az idők teljességében« »az ég felhőiben« fog” visszajönni^[5]. Ez a világ, a jelenlegi, ezért minden bizonnyal csak töredék – folytatja Schütz. „A világ töredék. És elképesztően változó.”^[6]

Az én töredékeim, gondolat–töredékeim a Lebenswelt^[7] felbomlásának jelenségére vonatkoznak, illetve arra a kérdésre, hogyan válhat ez a felbomlás teremtővé. A történelem, világunk teljes valósága és az élet nem válaszhatók el egymástól. A történelmet élő személyként tapasztaljuk meg, és az egyes ember élete beleszövődik a történelembe.

Az élet felbomlását két fogalom segítségével szeretném vizsgálni: az elmúlással és a vég megtapasztalásával. (Máris beleütközöm a nyelv, nyelvem határaiba, mert hiszen mind a „fogalom” szó, mind pedig a „megvizsgálni” ebben az összefüggésben idegen testek.)

„Elmúlik ennek a világnak az ábrázatja (szkéma) – írja Pál (IKor 7,31). A lét hamis, kritikátlan elképzelése az, hogy a lét lényegéhez hozzátartozik a végtelenség, a „halhatatlanság”. A véges időről való beszéd bibliai alapon jogos^[8]. Ha létünk történetét és történetiségét komolyan vesszük, be kell látnunk, hogy az élet egyetlen formájához, konstellációjához (morfé, szkéma) való ragaszkodás nem más, mint az emberi lét alapvető lehetőségének elszalasztása. A lényeg a mulandóságban van. Az egyes alakzatok vagy merev formák felbomlása eszerint hozzátartozik a lényeghez. Ami végül is csupán biológiai vagy szellemi leépülésnek, egyedülmaradásnak vagy mellőzöttségnek látszik, jelentheti a lényeg kibontakozását is; a szétesés integritást, az idő elmúlása beteljesülést hozhat; a csalódásban kiderülhet a felszabadító és alapvető igazság.

A vég megtapasztalása az életen belül az elmúlással való találkozás. A világ egy meghatározott formációja, alakja, „ábrázatja” – amely talán éppen egy emberi kapcsolatra épült vagy vonatkozott – véget ér, elmúlik, felbomlik. A világ mint „társadalmi konstrukció”^[9] – még ha ennek közösségi jellege csupán egy szoros én–te kapcsolatra szorítkozik is (vagy inkább fokozódik?) – megsemmisül, összeomlik. Egy ilyen építmény összeomlása valóban a világ vége, hiszen „a világ” mindenek előtt antropológiai fogalom és a valóság egy social construction. „This is the way the world ends”^[10] (T.S. Eliot) – ez a záró sora a „The Hollow Men”–nek. A világ múlik el, a véget tapasztaljuk meg, amikor felbomlik az életünk egy meghatározó, alapvető formája, „ábrázatja”. Így ér véget a világ, és az ember a romok között – tapasztalata summájaként – kimondja: „Elég!… vedd el, Uram, az én lelkemet” (IKir 19,4). „Erőlködtem, hogy elviseljem, de nem ment” – kiáltja Jeremiás a hitvallásaiban (20,9)^[11] . A kudarcot, egy életszakasz végét – tekintettel arra, ami azt összefogta – az esemény okozta gyengeségünkben vagy alkalmatlanságunkban úgy éljük meg, mint az egyetlen értelmes (sinnvoll) világ végét, mint a Semmi fenyegetését. Nincs tovább, és az embernek sejtése sincs arról, hogyan mehetne tovább. Nem csak ereje nincs hozzá, hogy tovább csinálja, de még elképzelése sincs arról, milyen lehetséges irányba indulhatna el. Fél szabadon engedni képzeletét, mert a szkéma oly sok – hacsak nem valamennyi elképzelhető – variációját lejátszotta már. A Siralmak szituációja ez: „hálót vetett lábaimnak; hátra vetett, pusztává tett engem; egész napon beteg vagyok” (1,13). Pál helyzete is ez: az ő siralma, ez a valójában józan tudósítás, ugyanezt az alapérzést tartalmazza: „felette, igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy, hogy életünk felől is kétségben valánk; sőt magunk is halálba szántuk magunkat”. A közvetlen folytatás már a „… – de teremtő módon!” – fejezethez tartozik. Így szól: „hogy ne bizakodnánk mi magunkban, hanem Istenben, aki feltámasztja a holtakat: aki igen nagy halálból megszabadított és szabadít minket.” (2 Kor 1,8–10)
Mindkét esetben arról az óvatos kísérletről van szó, amely azt a holtponthelyzetet szeretné leírni, amikor nem marad más, mint Abrahám „abszurd” reménysége, a spes contra spem, amelyik, mint a készség elnémuló szava azt mondja: „hinnéni”, azaz „igen, én”^[12]

Ennek a készségnek vagy egyszerűbben bibliai hitnek a születési helyét valamint az új teremtés óráját azok a gondolkodók, költők és teológusok próbálják körülírni, akik átélték a vég tapasztalásának sokkját.

A felbomlás szenvedése A. J. Heschel szerint kivezetéssé is válhat, de legalábbis lehet annak előjele és előfeltétele: „Minden esemény változásként, fordulópontként kezdődik; a szilárd helyzettől való elfordulásnak végbe kell mennie ahhoz, hogy megtörténjék az esemény. Maga a változás hordozza a motívumból a kezdeményezésbe való átmenetet, az esemény megszületését a motívumból”^[13] . Az „elképesztő változást”^[14], a fordulópontot úgy éljük meg, mint szenvedést, de csakis ebben van az új formák, alakzatok lehetősége – az új életé. Ez a folyamat lehet utalás vagy analógia a kozmikus felbomlásra vonatkozóan, esetleg annak anticipációja^[15]. „Ennek a felbomlásnak himnusza” a Korintusbeliekhez írt második levélben: „A régiek elmúltak, íme úijá lett minden”^[16] – érvényes mind az antropológiai, mind pedig a kozmológiai újjáteremtésre. Ember és világ – minden különbségük ellenére – mégis együtt értendők.

„Az esemény” A. J. Heschelnél a mi értelmezésünk szerint az eszkatológikus esemény: az átmenet az életre. Ezt előzi meg a változás, a felbomlás: „Minden esemény változásként, fordulópontként kezdődik…”^[17] . Mi lehetne ez a változás, hogyan lehetne ezt egy életfolyamatban konkretizálni? Paul Celan ezt írja a „Sprich auch du” című versében:

„Dünner wirst du, unkenntlicher, feiner!
Feiner: ein Faden,
an dem er herabwill, der Stern:
um unten zu schwimmen, unten…”^[18]

Az ember vékonyabb lesz, test és lélek elfogyatkozik – mint a 73. zsoltár mondja –, az ember keményebb lesz, szótlanabb, fonal, – amin azonban Ő szeretne alászállni. Nem teremtő ez a felbomlás? „Elveszek önmagam számára”^[19] – lehet, hogy ez a magam kezéből kicsúszás azonos az életem elvesztésével, hogy megtaláljam az igazi és örök életet a Jézus Krisztusban?

„…de teremtő módon!” – szól a Schütz–idézet második fele.

Mi teremtődik ebben a felbomlásban? Hogyan válaszol a teremtés – az élet, a születés – a halálra?^[20]

Megszületik az új ember. A teremtő felbomlás azonos a halálból való feltámadással (Fil 3,11) – esetleg úgy, ahogy Dosztojevszkij beszél róla. J. Zink jegyzi meg ezzel kapcsolatban: „Feltámadás abban az értelemben, hogy egy ember, aki ismét képes lesz szeretni, újra megtalálja az utat az emberekhez”^[21]. A „szeretet” az autonómia másik oldala vagy másik fele: benne nyilvánul meg az Úrban megalapozott én.

A nemlévők előszólíttatnak (Rm 4,17). Megjelenik a semmiből előhívott „kaine ktisis”, az új teremtés. „Ha Isten kijelenti magát, az ember úgy tapasztalja meg saját valóságát és világának a létét, mint a Semmiből megmentett létet.” Ez az új, a másféle tapasztalatunk a mindennapi – vagy mindent felborító – tapasztalattal^[22].

A felbomlás szenvedésében, ami egyidejűleg kivezetés is egy Istentől megítélt életformából, egy lejárt szkémából, létrejön az új teremtés. A megkínzott, elcsigázott lélek jut el ismeretre (Ézs 53,11). Ő maga jut el az ismeretre? Inkább szabaddá válik az ismeret számára. „A magunk képességéből nem telik arra, hogy megszabadítsuk magunkat helyzetünk gyötrelmétől! Isten tettére kell hagyatkoznunk, hogy Ó majd megcselekszi. A Szentlélekben és hitben való élet a kívülről, Krisztus által történő szabadulás megtapasztalása. – Ugyanez a hit jelentéktelenné teszi a világban való aggodalmat, elveszi a múlt terhét és képessé tesz a nyitott jövő iránti szabadságra.” P. L. Berger ezekkel a szavakkal jelöli a „reductive possibility”–t, mint a hagyomány modernizálását^[23].

A felbomlás, a világ egy alakzatának elmúlása és a vég megtapasztalása arra szolgálnak, hogy valami hamisat félretegyenek az útból. „A boldogságról alkotott olyan elképzelés, amelyik egy adott helyzetben való megmaradáshoz kötődik, alapvetően hamis” – írja J. Burckhardt az „Elmélkedések a világtörténelemről” című művében. „Csak a mozgásban van élet, legyen az bármilyen fájdalmas is”^[24]. A felbomlás fájdalmas mozgása ugyan a mi szemléletünk szerint nem élet, mégis a teremtés válaszának ígéretét hordozza. Az élet prelúdiuma azonban hozzátartozik az opushoz, tehát mégiscsak maga az élet.

1. A „vonatkozás” a német eredeti cím „Aspekte” kifejezésére utal, melyet a magyar címből a könnyebb érthetőség érdekében kihagytunk (szerk.). ↑
2. in: Paul Schütz, Gesanunelte Werke, III. kötet, 1963, 599. o. A mondat a Parúzia második részéből származik, a III. fejezetből, amelynek címe: „Az Eljövendő”. ↑
3. i. m. 592. o. s köv. ↑
4. in: Wie ist Glaube möglich? Krise und Chance des Christentums im Zeitalter der Wirklichkeit, Hamburg 1974, 100. o. ↑
5. u.o. ↑
6. i. m. 595. o. ↑
7. „életvilág”, a husserli értelemben (szerk.) ↑
8. K. Barth ↑
9. „gesellschaftliche Konstruktion” ( P. L. Berger — Th. Luckmann) ↑
10. „Ily módon múlik el a világ ↑
11. v. ö. G. von Rad, Gesammelte Studien zum Alten Testament 1973, 229. o. ↑
12. v. ö. André Neher, L’exil de la parole. Du silence biblique au silence d’Auschwitz, Paris 1970, 185. o. s köv. ↑
13. A. J. Heschel, The Prophets, II. Torchbook edition 1971, 216. o.: ,Every event starts out as a change, as a turning point; a turning away from a stable condition must take place for the event to happen. In the change lies the transition from motive to initiative, the birth of the event out of the motive.” ↑
14. P. Schütz ↑
15. v.ö. 2Pt 3,12 – 13 ↑
16. 2Kor 5,17; P. Schützél: Gesammelte Werke, II. kötet, 615. o. ↑
17. v. ö. fenti idézet ↑
18. „Soványabb leszel, felismerhetetlenebb, vékonyabb!
    Vékonyabb: egy fonál,
    amin alászállna, a csillag:
    hogy alant ússzon, alant…” Paul Celan: Mondd te is (Kern Mária fordítása) ↑
19. 17 „Je m’echappe tous les jours et me desrobe a moy …”, Montaigne, Essaies, II,17 ↑
20. v. ö. P. Schütz, Wie ist Glaube möglich? 1974, 100. o. s köv.: A teremtés, mint a halálra adott válasz ↑
21. in: Evangelische Kommentare, 12/1978, 745. o. ↑
22. v. ö. E. Jüngel, Gott als Geheimnis der Welt, Tübingen 1977, 2. kiad., 41.o. ↑
23. P. L. Berger, The Heretical Imperative, Contemporary Possibilities of Religious Affirmation, New York 1979, 107. o. s köv. ↑
24. J. Burckhardt, Weltgeschichtliche Betrachtungen, 1949, 261. o. ↑