I.
Vályi Nagy Ervin, a magyar református teológia I. világháború után született generációjának nemzetközileg talán legismertebb személyisége, a kor teológiai irányzatai közül legközelebb a Karl Barth által fémjelzett dialektikus teológiának vagy igeteológiának nevezett iskolához állott. Ez az irányzat – pontosan beazonosítható – 1922-ben „született”, amikor megjelent Barthnak A Római levél című könyve. A mű előszavában azt olvassuk, hogy a megelőző nemzedékek számtalan Római levél kommentárja nagyon sok mindent leírt már Pál apostolról; neki, Barthnak azonban más a szándéka: nem Pálról akar beszélni, hanem arról, amiről Pál akart beszélni. Fölülbecsülhetetlen jelentőségű, szinte minden mást megalapozó mondata ez annak a teológiai felfogásnak, amelynek Vályi Nagy Ervin is elkötelezettje volt. Amikor erre az előadásra készülve ezt felidéztem magamban, ijedten gondoltam arra, hogy mit mond majd nekem Vályi Nagy Ervin, ha egyszer majd találkozunk – remélem így lesz, és a jobbik helyen fogunk találkozni. Szinte előttem volt, ahogy Ervin megsimogatja a szakállát – végül is nem tudok semmilyen érvről, amely kizárná, hogy majd odafenn is létezzen szakáll, abban pedig biztos vagyok, hogy ha valakinek, akkor neki szabad majd azt viselnie –, szóval Ervin megsimogatja a szakállát, és sajátos pillantással és hanghordozással azt kérdezi: „Hát hogyan is gondoltad ezt te, István? Pál apostolnak nem jár ki, hogy róla beszéljünk, te pedig rólam akarsz előadást tartani?”
Elszégyelltem magam: neki van igaza, én pedig nem tehetek mást, mint hogy visszavonjam előadásom korábban megadott címét. Felejtsük el azt, hogy: Vályi Nagy Ervin – egy teológus Európa közepén, egy ország és egy egyház peremén! Helyette erről igyekszem beszélni: Keresztyén útkeresés – dialógusban – Vályi Nagy Ervinnel. Erre már – azt hiszem – ő is jóváhagyólag bólint.
Természetesen ez a cím súlyos, kettős kötelezettséget ró az előadóra: feltételezi az ő részéről is az őszinte keresztyén útkeresést, de egyúttal azt is, hogy – mint Dante Vergiliusra – rábízza magát arra, akivel dialógusba kezdett. Vagyis: nem lehet szó arról, hogy kimazsolázzon számára jónak, fontosnak, szépnek tűnő gondolatokat vezetője gondolataiból, hanem arról kell magának is gondolkodnia, beszélnie, ami Vergiliusának a legfontosabb volt, amiről mint legfontosabbról akart beszélni. (Persze az ember óhatatlanul foglya marad két szempontból is a szubjektivitásnak: egyrészt annak, ami saját konkrét személyiségéből fakad – csak remélem, hogy ez nem vezet oda, hogy eiszegézissé, belemagyarázássá torzuljon az exegézis, a magyarázat. De másrészt az is igaz, hogy majd több évtizedes távlatból olvassuk most Vályi Nagy Ervin írásait: óhatatlanul más a szemszögünk, a szemüvegünk – és a feladataink, amelyekben helyt kell állnunk. Ahhoz, hogy Vályi Nagy Ervin segíthessen, a részünkről arra van szükség, hogy odaadással törekedjünk annak megértésére: mi is mozgatta őt, miről akart ő beszélni?)
II.
Az eddig elmondottaknak nem hiszem, hogy ellentmondana, ha röviden felidézzük Vályi Nagy Ervin életútját, hiszen több ponton is segítheti annak megértését, hogy miről akart ő beszélni.
Vályi Nagy Ervin 1924 november 11-én született Budapesten. Reformátusnak keresztelték, de csak felszínes vallásos nevelést kapott, s édesanyja révén az is inkább az evangélikus egyházhoz kapcsolódott. Édesapja nyomdokába lépve katonatisztnek készült, és így járta meg 20 évesen a frontot.
A háború után – részben megrázó élményei, különösen egy mély hitélménye, részben szellemi érdeklődése miatt – jelentkezik a pápai református teológiára. 1948-tól Csurgón lelkész, ahol merőben szokatlan idealizmussal végzi szolgálatát: lemond jövedelme jelentős részéről, együtt dolgozik a parasztokkal, és nagy szellemi magaslatokban járva prédikál – amire hívei később nagy tisztelettel úgy emlékeznek vissza, hogy „nem sokat értettünk belőle, de azt éreztük, hogy komolyan mondja”.
Bár már ekkor is ódzkodik a közszerepléstől, 1956-ban a Csurgói Nemzeti Bizottság tagja lesz. 1957-ben két hónapra vizsgálati fogságba kerül – a körülmények ismeretében jó „eséllyel” arra, hogy mint volt horthysta katonatiszten, rajta statuáljon példát a reakcióra egyházi téren is lecsapni akaró hatalom. Végül Balatonlellére internálják, és a következő hét évben itt lelkészkedik a korábbihoz hasonló intenzitással, és folytatja a teológia művelését. Írásai nagyobb részt az asztalfiókba vagy külföldi szaklapokba kerülnek. Itthon alig valami jelenhet meg. A túlfeszített munka infarktushoz vezet.
Gyógykezelésre Svájcba kerül, ahol a hosszabb tartózkodás és a svájciak rugalmas magatartása lehetővé teszi, hogy előzetes egyházi engedély nélkül és gyorsított eljárásban ledoktoráljon a Bázeli Egyetemen. Doktori disszertációjának címe magyarul: „Az egyház dialógikus lényege”; a mű rövidesen megjelenik németül és angolul – anyanyelvén mind a mai napig sem.
Hazatérte után egy – nyugati egyházi támogatással létrejött – kutatói státuszt kaphat meg a református egyház ún. Felekezettudományi Intézetében. 1970-ben Joó Sándor halála után lelkészének akarja választani a Budapest-Pasaréti gyülekezet. Az állami hatóságok ezt semmiképpen nem hajlandók elfogadni. Az ehhez kapcsolódó egyházpolitikai küzdelem azonban lehetővé teszi, hogy ne is az állam – és az azt kiszolgáló egyházi felsőbbség – jelöltje kerüljön Pasarétre, hanem kompromisszumként egy jó benyomást keltő fiatal: Cseri Kálmán.
A ’70-es években Vályi Nagy Ervin folyamatosan jelen van a nemzetközi teológiai életben: írásaival és vendégprofesszorként is. 1980-ban egyik szerzője az ellenzéki gondolkodás emblematikus kötetének, a Bibó Emlékkönyvnek.
1978-ban készül el Nyugati teológiai irányzatok századunkban című műve, amely azonban csak 6 évvel később, 1984-ben jelenhet meg. Ekkor már négy éve a Budapesti Református Teológiai Akadémia rendszeres teológiai professzora. Igen mély, maradandó hatást gyakorol egy meglehetősen széles tanítványi körre. 1985-ben nyugdíjba megy a tanárságból. Tovább folytatja azonban szintén 1980-tól végzett szolgálatát a budapesti németajkú egyházközség lelkészeként, amely élénk szellemi pezsgés középpontja. 1993-ban hal meg Budapesten.
III.
Kiinduló kérdésünk tehát ez: miről akart legfőképpen beszélni Vályi Nagy Ervin? A válaszhoz nem valamely szubjektív hangvételű, önvallomás jellegű írását kell megvizsgálnunk; hiszen az ember nem akkor árul el legtöbbet magáról, amikor önmagáról beszél, hanem amikor arról, ami számára a legfontosabb. Úgy gondolom, most nekünk éppen a műfaját tekintve legobjektívabb művét kell górcső alá vennünk: a 20. századi teológiatörténetet feldolgozó könyvét. Mert abból derül ki, hogy hogyan látta azt az egész szellemi-teológiai világot, amelynek részeként értelmezte önmagát, amelyben el akarta mondani a számára legfontosabbat. Természetesen szó sincs arról, hogy azokat a részeket kellene megkeresnünk, amelyekben valamilyen szubjektív véleménynyilvánítás olvasható (egyébként feltűnően kevés az ilyen), hanem az a kérdés, hogy miben látta Vályi Nagy Ervin a 20. századi teológia legfontosabb törésvonalait: milyen témák, milyen alapvető döntések határozták meg szerinte az általa feldolgozott hatalmas anyag belső szerkezetét, mozgástörvényeit.
A 20. századra vonatkozó teológiatörténeti kézikönyvek általában jó néhány, legalább féltucatnyi teológiai irányzatot különböztetnek meg. Az egyes feldolgozásokban ezek részben azonosak, részben eltérnek attól függően, hogy mennyire törekszik a szerző földrajzi és felekezeti teljességre, de egyéb, szubjektív szempontoktól függően is. Ilyen irányzatokról szó van Vályi Nagy Ervin könyvében is. Ő azonban azt az álláspontot képviseli, hogy az egész folyamaton belül két sorsdöntő töréspont határozható meg: az első a barthiánus, avagy dialektikus teológia jelentkezése közvetlen az I. világháború után – erre nézve lényegében konszenzus van a teológiatörténészek között. A másik viszont Vályi Nagy Ervin szerint az, hogy kb. az ’50-es évek közepétől „az újabb teológiai irányzatok közös vonása a dialektikus teológia kritikája vagy elutasítása”.[1] Vagyis: több évtized teológiai irányzatai, a maguk roppant sokszínűségük ellenére, szerinte döntő ponton közös nevezőre hozhatók. Ez a kijelentés már távolról sem örvend olyan konszenzusnak a teológiatörténészek között, mint az előző, azonban Vályi Nagy Ervin alapvető meggyőződése. Ahhoz, hogy ez a kijelentés valóban az egész század teológiai folyamatainak értelmezését lehetővé tevő keretet teremtsen, három feltételnek kell teljesülnie: a) kell, hogy létezzen – az egyébként sokszor egymástól nagyon eltérő – irányzatoknak egy vagy több közös jellemzője; b) ebben különbözniük kell a barthi teológiától. Ez eddig, úgy gondolom, nyilvánvaló is. De van egy harmadik feltétel is, és ez az igazán érdekes most: c) ugyanis ennek a jellemzőnek – hadd maradjunk most az egyes számnál – a teológia leglényegét kell érintenie. Hiszen tessék csak belegondolni: ha az, amiben az újabb irányzatok hasonlítanak egymásra és eltérnek Barthtól, teológiailag nem döntő jelentőségű vonás, akkor az akár teljesen érdektelen megfigyelés is lehet. (Ugyan milyen jelentősége van annak, ha mondjuk, megállapítjuk, hogy egy vita résztvevői közül az egyik állásponton lévők kivétel nélkül páros hónapban születtek, az ellentétes véleményt képviselők pedig mind páratlanban?)
Vagyis: olyan kritérium(ok)ról kell hogy szó legyen, amely(ek) a leíró, vagyis Vályi Nagy Ervin szerint a teológia lényegét érintik. Itt elengedhetetlen, hogy legalább nagyon röviden szóljunk magáról a barthi teológiai fordulatról. Ez a tudatosan újat kezdeni, és lényegi pontokon a reformációhoz visszatérni akaró teológia azt állította, hogy az előző korszak, gyakorlatilag a 19. század protestáns teológiája, elvétette a teológia lényegét: nem Istenről beszélt, hanem a – vallásos – emberről: a vallás jelenségéről, történetéről, pszichológiájáról stb. Vagyis nem teo-lógia – Istenről szóló beszéd – volt, hanem antropo-lógia, emberről szóló beszéd. (Ennek megfelelően kezdték például a teológiai fakultásokat is átkeresztelni vallástudományivá – az óvatos duhajok pedig hittudományivá.) Márpedig a keresztyén teológia feladata az, hogy Istenről, az önmagát az embernek az üdvtörténetben, és teljességgel a Krisztus-eseményben kijelentő Istenről beszéljen; arról az Istenről, aki teljesen más (totaliter aliter), mint a világ, mint bármi az embervilágban, a kultúrában, az emberi intézményekben. Ez utóbbi hangsúlyozását érthetővé teszi, hogy a Barth által súlyosan kritizált teológiai gondolkozás és maga a korszak egyháza alapvetően jól érezte magát a 19. század kétségkívül gyorsan fejlődő, nagy sikerekkel büszkélkedő polgári korszakában, és úgy tekintette magát, mint amely ezen örvendetes folyamat fontos részszereplőjeként az egyre magasabbra jutó ember erkölcsi tökéletesítésének, nevelésének letéteményese. Ezt tekintették az – állítólag Jézus által megalapított – Isten országa fokozatos megvalósulásának a világban.
Érthető, ha a boldog szép, polgári világ I. világháborús lövészárkokban történt elsüllyedése után az új teológia prófétikus hanggal hívja vissza az egyházat a maga eredeti küldetésébe, az egyetlenbe: az egészen más Isten egészen más Igéjének hirdetésébe. Az sem meglepő, hogy ez az új hang – a nagy protestáns egzisztencialista filozófus, Soren Kierkegaard által ihletett – igen éles dialektikus módszerrel és stílusban helyezi magát szembe azzal, ami korábban volt. Alapvető feladatának látja, hogy kiszakítsa az egyházat abból a szentségtelen szövetségből, amelyben addig élt – a hatalommal, a kultúrával, a fennálló világgal való összefonódásból.
A Vályi Nagy Ervin könyvének írásakor előtérbe került irányzatok ezzel a felfogással állnak szemben. Ezt a szembenállást hat konkrét ponton véli megragadhatónak a szerző. Ezek a következők: a dialektikus teológia a totaliter aliter (egészen más) Istent tekinti tárgyának – az újabb teológiák a Deus crucifixus-t vagy humanus-t (a megfeszített vagy emberies Istent). Sőt, valójában ezeket az irányzatokat a transzcendens Isten helyett jobban érdekli az immanenciában élő ember, annak társadalmi helyzete, kultúrája és vallása.[2] A dialektikus teológia mértéke Isten szava – az újabb teológia inkább a mából indul ki, abban igyekszik megkeresni, hogy mit jelenthet Krisztus követése. A dialektikus teológia alapvetően írásmagyarázat, és „bizonyos tekintetben csakugyan monológ jellegű”.[3] Érdekes módon itt Vályi Nagy Ervin nem ad jellemzést az újabb teológiákról; az azonban egyértelmű, hogy leginkább ez az a pont, ahol jogosnak érzi a kritikát Barthtal szemben. Ez a későbbiekben nagyon fontos lesz még. Az igeteológia – ez ugye lényegében ugyanaz, mint a dialektikus vagy barthiánus teológia – iránypontja a textus – az újabb teológiáké a kontextus. A korábbi korszak idői súlypontja a jelen, a váltság jelene, vagyis a „realizált eschatológia” – az újabb teológiáé a jövő, a reménység. Ebből a reménységből azonban éppen hogy az egyház elkötelezett tevékenysége következik a jelenben: a reménylett dolgok megvalósításán való fáradozás. És végül: mi a két megközelítés számára a legfőbb veszély? A dialektikus teológiában az, hogy történetellenessé válhat. Az újabb teológiákban viszont az, hogy a tényeket értékként kezeli, hogy ahhoz igazítja a bibliai üzenetet, hogy valamilyen meglévőhöz igazodik.
Ennek a leírásnak a részletes elemzésére itt nyilván nincs módunk. A legfontosabb azonban egyértelmű: az újabb teológiák a ma fogságában vannak. Van, ahol egészen élesen fogalmazza meg Vályi Nagy Ervin ezzel szembeni kritikáját: az újabb teológiák fő célja a jelenlét a világban. Ez az értékelés roppant karakteres és merész; ugyanis, mint hallhattuk, ezek az irányzatok a korábbival szemben inkább a jövőre, a futurikus eschatológiára koncentrálnak. Sőt, a mű írásának idejében talán a legdivatosabb irányzat volt a Moltmann nevével fémjelzett ún. „reménység teológiája”. Vályi Nagy Ervin látása szerint azonban ez nem változtat azon, hogy ezen irányzatok közös jellemzője, hogy a ma határozza meg őket: adott esetben egy ma éppen divatos szellemi áramlat vagy politikai mozgalom, annak reménysége. Valami, ami a kontextushoz tartozik – nem pedig a textushoz. Ez a meglátás még tovább tágítja az így nyert értelmezési keretbe foglalható valóságot. Az a fejezet, amelyből a század teológiai folyamatait meghatározó szembenállás jellemzését idéztem, a következő címet viseli: „Az igetológia és az újliberalizmus főbb ellentétei.” Újliberalizmus? De hiszen a liberális teológia összefoglaló névvel azt a 19. századi teológiát szokták illetni, amellyel szemben jelentkezett a barthi teológia. Ezek szerint akkor a régi tévelygés ütötte volna föl ismét a fejét fél évszázad után új köntösben? Nos, igen. Vályi Nagy Ervin szerint az óriási tartalmi különbségek ellenére ugyanarról az alapvető teológiai tévedésről van szó.
Most nem teológiai fogalmakkal ragadva ezt meg: Az I. világháború előtt az egyház azonosította magát a felül lévőkkel, a hatalommal, a polgári világgal: az oltár a trónnal. A II. világháború után – különösen a német teológia esetében érthető és tiszteletre méltó lelkiismeret furdalásból fakadóan is – az elnyomottakkal, a hátrányos helyzetűekkel, a harmadik világgal, a kisebbségekkel. Hát hogyne lenne ez összehasonlíthatatlanul értékesebb erkölcsileg! És mégis: ugyanarról az alapvető teológiai tévedésről van szó: arról, amely a mából – a nem teológiai alapon megértett tényekből – kiindulva akarja értelmezni Isten Igéjét.
Az ’50-es évek első felének egyházi sajtójában arról lehetett olvasni, hogy „Mire tanított Isten a szocialista irodalom klasszikusain keresztül?”, hogy hogyan váltak Marx, Engels, Lenin és persze Sztálin írásai meg a Bolsevik Párt története „jó kommentárokká” Isten igéjéhez. Ez persze szörnyű, vagy röhejes – ahogy tetszik. Az igazi teológiai teljesítmény azonban az, amikor képes valaki fölismerni, hogy ettől intellektuális színvonalban, morális szándékban fényévekre lévő álláspontok mélyén ugyanaz az alapvető tévedés húzódhat meg: a ma felől való olvasása annak, ami felől kellene olvasni mindazt, ami a mában van. Vályi Nagy Ervin pontosan ezt ismerte föl.
IV.
Nem véletlen, hogy Vályi Nagy Ervin olyan nagyon érzékeny volt ebben a tekintetben. Az a téma tette hiperszenzibilissé, amely bizonyos értelemben döntő meghatározója volt egész teológiájának. A téma: a történelem. A „bizonyos értelemben” pedig azt jelenti, hogy a történelem kérdése volt teológiai gondolkozásának legfőbb provokálója – gondolkozásának eredménye pedig az, hogy teljesen illegitim bármilyen teológiai tartalom kiolvasása a történelemből. Ez az eredmény önmagában nem tűnik különösebb teljesítménynek. A 20. századi teológia legnagyobb botránya kétségkívül az volt, amikor a német egyház egy része elfogadta azt, hogy valamiképp gondviselésszerűnek, Isten akaratának tekintse Németországnak azt a „felemelkedését”, amelyet Hitler hozott el számára. Az is tény, hogy ennek világosan végiggondolt teológiai elutasítása már közvetlenül a náci hatalomátvétel után megtörtént az ún. Barmeni Hitvallásban, amelynek fő inspirálója éppen Karl Barth volt.
Még az sem tekinthető különleges teljesítménynek, ha valaki az ’50-es években Magyarországon felismerte, hogy ugyanilyen teológiai visszaélés történik, amikor a kommunista mozgalmat, a szocializmus győzelmét akarják azonosítani Isten akaratával. (Felismerték ezt azok a huszonéves fiatalok, akik 1955-ben megfogalmazták Budapesten az ún. Hitvalló Nyilatkozatot.) Ugyanezt megtette ekkor Vályi Nagy Ervin is, különösen is Isten vagy történelem című írásában.[4] Ennek az írásnak sajátossága a kristálytiszta, hűvös logika és a lehető legnagyobb radikalizmus ötvözése. Pontosabban az, ahogy a második éppen az elsőből fakad: a tiszta értelmi fölismerésből a szenvedélyes, egyenesen prófétai hang. Vályi Nagy Ervin az egyébként amúgy is őszintétlen, a politika elvárásait megideologizáló hivatalos teológiát nem egyszerűen elveti, eretnekségnek bélyegzi. Egyenesen azt mondja ki, hogy „’az ősi ellenség’ a ’hazugság atyja’ századunkban a megistenített, abszolutizált történelem formáját öltötte”.[5] A Hitlerrel lepaktáló „német keresztyének” pedig, csakúgy, mint az egyházat a párt segédcsapatává züllesztő egyházi vezetők „a történelem nevében munkálkodó Isten nevében imádni kezdték magát az Ellenséget”.[6] Nem a politikai ellenséget, hanem a nagybetűst, az egyetlent.
Tessék jól megérteni, hogy miért olyan fontos ez a fogalmazás! Még ma is hajlunk arra, hogy azt gondoljuk: nem szegődhet embertelen szélsőségek szolgálatába az az ember, akibe némi tisztesség, vagy egy csöpp értelem szorult – de legalábbis az biztos nem, akiben mind a kettőből van egy kevés. Sajnos azonban ez illúzió. A 20. századi történelem legfőbb tanulsága az, hogy az ember végletekig kiszolgáltatott, gyarló, félrevezethető, manipulálható. Azok a keresztyének azonban, akik – nem kevés jó szándékú és nem is szellemileg fogyatékos embertársukhoz hasonlóan – belesodródtak valamelyik szélsőségbe, nem pusztán politikusokat, társadalmi mozgalmakat ismertek félre, hanem Krisztust. Ez az igazi, mély üzenete a történelemmel szembesülő Vályi Nagy Ervin teológiai elemzésének.
Természetesen nem nagy teljesítmény – ma legalábbis biztosan nem – szörnyülködni vagy harsányan nevetni azon, aki Sztálintól vagy Hitlertől akarta megtanulni helyesen érteni a Bibliát. Azonban még a 20. század történelmében sem csak szörnyetegek léteztek. Voltak azért sokkal humánusabb, tisztességesebb törekvések is. Ha azonban helyes a vázolt teológiai elemzés, akkor a legpozitívabb sem lehet meghatározója, még alapvető ihletője sem a keresztyén gondolkozásnak és cselekvésnek. Ez a felismerés ott van Vályi Nagy Ervin egész későbbi teológiai munkássága mögött.
Hosszú út van azonban még előtte azt követően, hogy 1955-ben megírta idézett írását Isten vagy történelem címmel. Kiemelkedően fontos az 1956-os forradalom. A vele készült életinterjúban a forradalom alapvető élményét így fogalmazta meg: „Azt nem tudtam elképzelni…, hogy úgy lehet minden, mint volt, hogy ezt vissza lehet csinálni, mintha mi sem történt volna”.[7] És visszacsinálták. És „ez maradt a kulcsélményem, hogy a történelem az, ahol a legabszurdabb, leglehetetlenebb dolgok megtörténnek”.[8] Hát igen. Milyen tapasztalatai is voltak Vályi Nagy Ervinnek a történelemmel kapcsolatban? Legyen elég csak időpontokat sorolni: megszületett 1924-ben; és azután: 1933, 1939, 1941, 1944, 1945, 1949, 1956. Véletlen-e, hogy Vályi Nagy Ervin számos alkalommal mondta: A történelem az a rossz lány – itt a roppant disztingvált úriember Vályi Nagy Ervin azt a kifejezést használta, amelyet disztingvált úriemberek kerülni szoktak –, tehát, hogy az a rossz a lány, aki mindig a győztest ajándékozza meg szerelmével (erre is más kifejezést használt – ha nem is a legnépiesebbet, de „középfinomat”). Ne legyen félreértés: nem azért, mert „megsértődött a történelemre”. Tudjuk, csalódott szerelmes ifjak könnyen le ’rosszlányozzák’ kedvesüket, aki lehet, hogy abszolút tisztességes kislány, csak hát más felé hajlik a szíve. A történelem Vályi Nagy Ervin szerint nem ilyen rossz lány, hanem igazi, hivatásos. Újra és újra.
És itt érkezünk el – véleményem szerint – Vályi Nagy Ervin legnagyobb szellemi teljesítményéhez. Hisz mi fakadna ebből a tapasztalatból szinte elkerülhetetlenül? Nem az-e, hogy hátat fordítson a történelemnek, a most-nak? Bőségesen lett volna hová menekülnie. Számos teológiai kiút kínálkozott. Lehetett volna menedéket találnia egy theologia perennisben, örök érvényű teológiában (a barthi teológia egyik, sőt talán fő vonulatában később ezt tette: és ezért ma sokan neoorthodoxiának nevezik); vagy félrevonulhatott volna a tiszta tudományos teológiai kutatás elefántcsonttornyába. Vagy az individuális kegyességet középpontba helyező valamilyen quietista szemléletbe. Szellemi síkon azonban az ellenkezője történt. Vályi Nagy Ervin doktori disszertációjának címe: Az egyház dialogikus lényege. És egy pillanatig se legyen kétely: a lehető legkomolyabban vette, hogy az egyháznak, a teológiának dialógusban kell lennie a világgal, a most-tal, a kor lelkét megszólaltató írókkal – neki pedig az ezek felé tájékozódó új és új teológiai irányzatokkal.
Sajnos nincs mód arra, hogy – kicsit az újabb teológiai irányzatokkal szembeni, előbb vázolt alapvető kritikát ellensúlyozandó is – bemutassam, hogy milyen lenyűgöző érzékenységgel, differenciáltan írt a legkülönbözőbb teológiai nézetekről, gondolatokról. Különösen is szép az, ahogy képes volt számtalanszor teljes egyetértéssel idézni olyan teológusok egy-egy gondolatát, akikkel egyébként alapvetően egyáltalán nem értett egyet – és fordítva: az általa legkedveltebbek némely gondolatát a legélesebben kritizálni. Hadd hozzak csak két sajátos példát dialóguskészségére az eredetileg is magyar nyelven megjelent írásaiból. Alapvetően pozitív hangvételű cikket írt a hippikről[9] meg a szerzetesekről[10] – vagyis kb. arról a két embertípusról, amelyek a múltba merevedett egyházias gondolkozás számára csak valamilyen rémképként léteztek.
De hát mi tette lehetővé ezt a nyitottságot? Hogyan egyeztethető össze a történelem mint teológiai forrás radikális elutasítása és az azzal való szinte szenvedélyes, folyamatos párbeszéd?
Ez válik világossá doktori disszertációjából. Eszerint az egyházat nem környezete, a gyorsan változó világ, hanem Ura, a változatlan Isten készteti dialógusra[11] – a világgal is. Mert – az alapvetően barthiánus Vályi Nagy Ervin által is totaliter aliternek tekintett – Isten alapvető döntése, hogy az emberre vonatkoztatta önmagát, hogy nem akar a világ, az ember nélkül lenni; ezért Krisztus teste, az egyház is „közvetlenül a világra van vonatkoztatva”.[12] Mivel Isten Krisztusban dialógusban van a világgal, Krisztus teste sem léphet ki abból. Nem valamilyen következményként, második lépésként, hanem az egyház egyszerűen értelmezhetetlen ezen a dialóguson kívül. Ez nem azt jelenti, hogy az egyház az igazság birtokában van, mindent tud, vagy legalábbis jobban tud, mint a világ, és azután ezt a tudását missziói kötelességeként megosztja a világgal. Az egyház nem monológgal kell hogy a világhoz forduljon. Nem véletlen, hogy – mint említettem – ez az a pont, ahol a leginkább jogosnak érzi a Barthtal szembeni kritikát.
Az egyház nem a jobban tudók közössége. Valójában egyetlen egy dolgot tud. Azt, amit Isten Krisztusban kijelentett. Azt az egyet tudja, ami, Aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Ezzel az egyetlen tudással kell, hogy részt vegyen a világgal folytatott dialógusban, azzal a világgal, amelyben különben semmi nincs, ami változatlan maradna tegnap, ma és mindörökké.
Ennek az alapvető gondolatnak is megjelenik már a csírája egy gyönyörű fordulatában az idézett 1955-es írásnak. A szörnyű öntudattal történelmi eseményeket Isten akaratának nyilvánító eretnekséggel szemben adódó egyik legjobb bibliai hivatkozás az, hogy „tükör által homályosan látunk”. Tényleg nagyszerűen alkalmas ez az ige arra, hogy elutasítsuk a történelem megistenítését. És miután ez megtörténik, Vályi Nagy Ervin a folytatásban arról kezd el beszélni, ha homályosan is, de mégiscsak látunk, amiről, ha csak rész szerint is, de van ismeretünk. Mert kell hogy akarjunk látni, tájékozódni, értékítéletet hozni – és ha kell, férfiasan, határozottan cselekedni. A dialógusra nem az óra, hanem az Úr parancsa késztet.
Mi teszi lehetővé, hogy megmaradjunk a vékony mezsgyén? Hogy se ne akarjuk a történelemből kiolvasni a hit igazságait, sem pedig ne legyünk hűtlenek alapvető küldetésünkhöz? Az a felismerés, hogy „Istennek egyetlen tartalmilag meghatározott döntéséről tudunk: Jézus Krisztusról, mint Isten kegyelmi választásáról az egész teremtett világ és történelem javára.[13] Ezen túlmenően csak azt tudjuk, hogy Isten a történelemnek is Ura, azt azonban nem, hogy hogyan. Nem tudjuk, hogy miben áll Isten cselekvése a teremtett világban. Ezért az a felelős emberi döntés, választás területe, amelynek soha nincs bizonyossága, amelyben minden döntés, felismerés radikálisan különbözik attól, amit valóban tudunk. Kell, az egyháznak létenek lényegéből fakadóan kell újra és újra döntenie, különösképpen is helytállnia, nem menekülnie, vállalnia a tévedés kockázatát. A két szférát mindig világosan meg kell különböztetni.
Megvan tehát az a döntő szempont, amelynek rendeznie kell egész – most már nemcsak teológiai, hanem egyáltalán keresztyén – gondolkozásunkat. Lényegileg különbözik a Krisztus-történet az összes többi történettől, amelynek szemlélői és részesei vagyunk és kell is lennünk. Mert az egyedüli a Krisztus-történet, amelyet Isten tartalmilag meghatározott. Az összes többinek mi – is – felelős formálói vagyunk. Hadd használjak most olyan jelzőt, amelyet Vályi Nagy Ervin tudtommal így nem használt, de amely, úgy gondolom, teljesen megfelel intenciójának. Egyetlen nagy történet van – és az összes többi kis történet. A nagynak az egyetlen igazi alakítója Isten – a kicsiknek mi emberek is. A nagyban nem lehet tévedés – a kicsikben mindig van kisebb vagy nagyobb mértékben. A nagy nem változik – a kicsikből semmi sem maradandó.
De hát melyek a mi kis történeteink? Mindazok, amelyekről oly sokat beszéltek a keresztyén emberek – is – az évszázadok során. Kis történet az egyház bevonulása évszázadokra a hatalom központjába – és kis történet kiszorulása onnan az utolsó háromszáz évben. Kis történet az újkori ember hatalmas és többféleképpen megismételt kísérlete arra, hogy földi paradicsomot teremtsen – és kis történet keserű szembesülése annak lehetetlenségével. Kis történetek a nagy történelmi gaztettek, a háborúk, birodalmak felemelkedése és bukása – és kis történet egyen-egyenként mindannyiunk élete és halála is. Halálosan komoly, de kis történetek mindezek, amelyeket körülölel, magába foglal és egyedüliként helyesen értelmezhet ama egyetlen nagy történet. Az egyháznak pedig az az egyetlen igazi feladata, hogy kérje és engedje, hogy az egyetlen nagy történet értelmezze a kis történeteket – az egyház és azon keresztül az egész világ számára.
A figyelmes hallgató észrevehette, hogy az ígért dialógusból itt annyi történt, hogy igyekeztünk meghallani Vergiliusunk szavát. Folytatni a párbeszédet, azt hiszem, innen érdemes mindannyiunknak – keresztyéneknek és zsidóknak is.
Zalatnay István
Eredeti megjelenés: Theologiai Szemle, 2013. 2. szám
- Vályi Nagy Ervin: Nyugati teológiai irányzatok századunkban. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1984. 114. old. ↑
- Im. 66. old. ↑
- Im. 67. old. ↑
- in: Vályi Nagy Ervin: Minden idők peremén (szerk: Vályi Nagy Ágnes), Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Basel/Budapest. 1993. 43–57. old. ↑
- im. 47.old. ↑
- idem ↑
- Minden idők peremén, 17. old. ↑
- idem ↑
- Hippik itt és ott. in: Confessio 1977/2 szám, 57–62. old. Ugyanez A hippikről címmel in. Minden idők peremén, 164–170. old. ↑
- A szerzetesség újabb protestáns megítélése. in: Confessio 1991/2 szám. 28–31. old. ↑
- Das dialogische Wesen der Kirche, in: Ervin Vályi Nagy/Heinrich Ott: Kirche als Dialog, Friedrich Reinhardt Verlag, Basel, 1967 16. old. ↑
- im: 36. old. ↑
- Isten vagy történelem, in: Minden idők peremén, 49. old. ↑