Hazatalálhatunk még?
A Lukács evangéliumának 15. részében, ebben a túlontúl jól ismert fejezetben, ahol mumifikált történetek sínylődnek, három példázat található. Ezeknek egy közös témájuk van: Istennek – és az Ő angyalainak – öröme afölött, hogy ami – aki – elveszett, megtaláltatott: az elkóborolt juh, az elgurult pénzdarab és a messze tartományba költözött fiú. Ez a közös téma. A tanításuk pedig az, amit a derék, dolgos, törvénytisztelő nagyobbik fiúnak, de nekünk is mond az Atya: neked is örülnöd és vigadnod kellene a történtek miatt: a testvéred megelevenedett, megtaláltatott, itthon van.
A fejezetnek ez a témája és tanítása kiemeli a példázatokat a megszokott magyarázási sémából – a múmiákat a szarkofágból –, amely séma szerint itt arról volna szó, hogy az elzüllött fiú megtér, és aztán vélhetően megjavul, az atya pedig irgalmasan visszafogadja, a bűnbánatot bűnbocsánattal viszonozza. Mit is tehetne mást, mondta Voltaire, „hiszen ez a mestersége”. A sémához még az is hozzátartozik – ami a szövegben nincs benne –, hogy a jó pedagógus apa azt mondja: „Na, fiam, most aztán vége az ilyesféle kalandoknak! Embereld meg magadat és illeszkedj bele tisztességgel a ház rendjébe.”
A példázatbeli apa nem mond ilyesmit. Ha valaki végigolvassa a történetet, látni fogja, hogy a vigadozásra vonatkozó rendelkezéseken kívül csak az otthon maradt gyermekével, a jó fiúval beszél, vele győzködik, méghozzá kívül az ünneplő házon, ahol a többiek vigadoznak.
És még egy momentum fontos, ha a Biblia szerint Istennek akarunk dicsőséget adni, és nem az embernek, az ember megtérésének, hanem az Isten irgalmának és örömének: a tékozló fiú nem „tér meg”, legalábbis úgy nem, ahogyan mi gondoljuk a megtérést. Pusztán arról van szó, hogy amikor már gyötrelmesen éhes, eszébe jut, hogy milyen kenyérbőség van otthon, s hogy talán neki is jut belőle annyi, mint egy béresnek. Magába száll, és utolsó lehetőségként elindul hazafelé. Nincs mit vesztenie. Hát ez nem éppen hiteles megtérés a mi mértékeink szerint! Ahogy a „bűnvallása” sem az: „atyám, vétkeztem, nem vagyok méltó!” Ezekkel az előre kigondolt szavakkal csupán azt ismeri be: „atyám, kudarcot vallottam, elrontottam az életemet, nincs tovább”.
De talán mégis éppen ez a csődnyilatkozat, kudarcbeismerés az igazi bűnvallás. Mert hát mi is a fiú bűne? Az, hogy léhán és fesletten, luxusban élt, ‘vivendo luxurioso’? A bátyjának még pontosabb információi is vannak az öccse kicsapongásairól. Ezek szerint azért szemmel tartotta őt… A „jók” szeretnek kémlelődni és szörnyülködni: „parázna nőkkel emésztette föl vagyonodat”, mondja az apjuknak. Ez a bűne? Csak ez, és elsősorban ez? Akkor a bibliai intés, az erkölcsi tanítás leszűkülne az ilyesféle intelmekre: „Ne bánj felelőtlenül az örökséggel, a pénzzel! Óvakodj a könnyűvérű nőktől – és értelemszerűen a pénzzel csábító férfiaktól!”
Ámde a Biblia világában nem a morális vétség az első, nem a tékozlás, a luxusegzisztencia. Mindez másodlagos. Az első az, hogy a fiú elmegy hazulról. Hogy az otthont, az atya házát, ahol minden az övé, nem hazának, jótéteménynek érezte, hanem inkább fogdának és kényszerzubbonynak. „Ezt én nem bírom” – gondolhatta, „ez a kiskorúság nem emberi, én felnőtt és szabad akarok lenni”. Es emancipálta magát, magyarul: kiszakította magát az apja kezéből. „Add ki a rám eső részt” – és végeztünk.
A Biblia szerint ez a bűn, az Édentől kezdve a felvilágosodás koráig. Az embernek az a gondolata bűn, hogy akkor lesz szabad, ha végez Istennel, ha lerázza az „Isten-komplexus” nyűgét és otthagyja, ha kikapcsolja az életéből és önállósodik. Önmaga teremtője lesz – a munka és a kultúra által – és önmaga megváltója az erkölcs vagy a vallási gyakorlatok útján. Ez a fiú nem azzal kezdi pályafutását, hogy kétes társaságban dorbézol, hanem hogy elmegy hazulról. Azzal kezdi, hogy úgy akar ember lenni, hogy olyan lesz, mint az Isten. Azzal kezdi, hogy a saját kezébe veszi az életét, s azt gondolja: „Nem engedek beleszólást! Nem érdekel az atya, az ég – az átfogó természeti és erkölcsi rend –, az Isten” .
Az európai újkor tévedése éppen ebben állott; a „nagykorú” ember (mennyi infantilis dolgot művelt ez a nagykorú ember!) úgy akart szabad lenni, hogy megszabadult az Istentől. Nagykorúsága abban állt, hogy elment Isten közelségéből.
A példázat azt mondja el, hogy ez az emancipált fiú téved el, téveszt utat, él tartás nélküli életet és vall kudarcot. Mindez már következmény, a rossz fa rossz gyümölcse; nem az első, hanem a második, nem a bűn, hanem morális vétek. A bűn: az elidegenedés, az Isten kikapcsolása. Es bűn a törvénytisztelő idősebb fiú örömtelensége is, az Isten örömében való részesedés megtagadása, miközben makacsul azt hajtogatja, hogy ő jól viselkedett, de ezt az atya nem méltányolta. Bűn az, hogy a saját igazságához való ragaszkodása kiszárítja benne a szeretet forrását. Nem szeret és nem örül. Ez a fiú vádol. A példázat szerint ez a jó fiú, ez az erkölcsös polgár, akit az atya ott a külső sötétben jobb belátásra – szeretetre, örömre – akar bírni, ez az ember éppen olyan elveszett, mint az öccse az éhínség idején a disznók között. A törvénytisztelőknek, a hideg és könyörtelen jóknak éppen úgy szükségük van az igazi megtérésre, mint a léháknak. Mennyi elveszett van az otthon maradottak között! Akik vakok, de azt hiszik, hogy látnak. Ez a bűnük.
A példázat vége azt a lehetőséget sejteti, hogy a testvérek – tágabb körben: az igazak és a bűnösök – találkozhatnának az ünnepi asztalnál, az atyai ház vigasságában. A gyanakvásaitól és fenntartásaitól megszabadult, az örülni, szeretni és megbocsátani tudó fiúnak bizonyára ugyanazt mondaná a hazatérőkön örvendező Isten: ez az én fiam is, a nagyobbik, az itthon maradt, meghalt és megelevenedett, elveszett és megtaláltatott.
Ámen.
* Budapesti Baár-Madas Református Ginmázium, 1991. február 18.